Képviselőházi napló, 1935. XI. kötet • 1937. január 26. - 1937. március 2.

Ülésnapok - 1935-189

Az országgyűlés képviselőházának 1 Következik Toperczer Akosné interpellá­ciója a kormányhoz. Kérem a jegyző urat, szí­veskedjék az interpelláció szövegét felolvasni. Szeder János jegyző (olvassa àz interpel­láció szövegét): »Interpelláció a magyar kir. összkormányhoz a képviselőház f. évi február hó 24-én tartandó ülésében a mindkét nembeli ifjúság életfeltételeinek intézményes biztosí­tása ügyében. A nemzet fennmaradása szoros kapcsolatban áll ifjúsága kellő boldogulásával. A társadalom egyedeinek együttes életérdeke tehát a nemzet egyetemleges jövőjét alapozza meg. Hajlandó-e a m. kir. kormány a közeljövő­ben az ifjúság elhelyezkedése ügyében konkrét intézkedéseket tenni 1 Budapest, 1937 február 19.« Elnök: Interpelláló képviselőtársunkat illeti a szó. Toperczer Akosné: T. Képviselőház! (Hall­juk! Halljuk!) Mielőtt beszédemet megkezde­ném, azzal a kérelemmel fordulok a t. Házhoz, méltóztassanak hozzájárulni, hogy beszédidőm tizenöt perccel meghosszabbíttassék. Elnök: Méltóztatnak a meghosszabbításhoz hozzájárulni? (Igen!) A Ház a meghosszabbí­tást megadta. Toperczer Akosné: T. Képviselőház! Ha ti­zenhat év távlatából visszatekintünk a Párizs­körüli békék eredményére, megállapíthatjuk hogy az ezekkel a békeparancsolatokkal sújtott nemzetek közül a tizenhat év folyamán talán egy nemzet sem maradt olyan siralmas hely­zetben, mint mi, magyarok. Ne kutassuk itt a külpolitikai viszonylatokat, ne keressük a szemrehányásokat és a felelősségeket, ha azon­ban tekintetbevesszük az ország geográfiai helyzetét, végigtekintünk nagyszerű bortermő hegyein, rónáin, amelyek a magyar búzát ter­melik, nagyszerű dombrendszerén, gyümölcsén, amely elsőrangú, ha végigtekintünk a magyar nemzet nagy kincsein, természetes adottságain, mégis tűnődnünk kell afelett, hogy a trianoni esztendők tizenhatodik évében miért kell a ma­gyar nemzetnek ilyen változatlan nyomorúság­ban sínylődnie. A mai nap folyamán hallottuk a nemzet szenvedéstípusainak egész sorozatát. En itt azonban egy égető kérdésre szeretnék rámu­tatni, mert hiszen egy nemzetnek vezetők kelle­nek és ha nézünk a jövő távlatába, riadt sze­münk azt látja, hogy már a jelen pillanatban is egy felduzzadt problémával állunk szemben. 20.000 szellemi munkanélküli sóhajtása száll felénk, és ezzel eljutottunk ahhoz a problémá­hoz, amely ma a társadalmat olyan élénken foglalkoztatja. Akadémikus viták folynak a középosztály pusztulásáról,, akadémikus vi­ták folynak magának a t " »középosztály« szónak értelmén, etimológiáján. Mi azon­ban nézzük a lényeget. Ha lapozunk a tör­ténelemben, látjuk, hogy születtek és elmultak vezető osztályok, értelmiségek. Nézzük Firsmz? esetét, amely végül lerázta a guelfek és ghibel­linek harcát, a nép fiaiból kitermelte azt a Me­dici-dinasztiát, amely végül 300 esztendeig adott fejedelméket és uralkodó asszonyokat az euró­pai államoknak. Ha végigmegyünk az Arno fe­letti öreg híd folyosóján, amely az egyik feje­delmi palotát a másikkal összeköti, ennek a ha­talmas fejedelmi dinasztiának családi képeivel találkozunk szüntelenül. A középosztály, vagy mondjuk a vezető osz­tály, az értelmiségi osztály tehát születhetik és elmúlhatik. de kérdezem, hogy mi magyarok. akik itt állunk fajrokonok nélkül, különösebb K ülése 1937 február 2U-én, szerdán. 507 külpolitikai érdek- és érzelmi összeköttetések nélkül, akik itt állunk magunkra hagyatva, akiknek magunkból kell kitermelni minden nem­zeti élniákarásunkat, vájjon tovább nézhetjük-e az ifjúság senyvedését? Szomorú példát nyújtott nekünk a főiskolai kongresszus, amelyet Hóman miniszter úr na­gyon bölcsen rendezett. Ott végighallgattuk a professzorok megjegyzésejt a mai ifjúság hely­zetére vonatkozóan. Megállapították, hogy pél­dául főiskolai hallgatókban, de különösen jo­gászokban hallatlan túltermelés van, hiszen ennek az ügynek taglalását végighallgattuk az az ügyvédi rendtartás tárgyalása közben is. Egy időben a magyar értelmiség a műegyetemre tódult, mindenki gépészmérnök akart lenni. Akikor a gépészmérnöki pályán állt he ugyanaz a helyzet, hogy nem lehetett őket elhelyezni. (Egy hang: Ma sem lehet!) A múlt alkalommal egy interpellációban elhangzott a női társadalom részéről egy ilyen — hogy úgy mondjam — betokosodott lehetőség: a tanítónői pálya. Közben négy egyetem ontja az értelmiséget, (Igaz! Ügy van! a jobboldalon.) a tanítónőképzők tovább képezik a tanítónőket, holott •egészen biztosan megállapított tény, ma már a kultuszminisz­ter úr avatott ajkairól hallottuk, hogy tanító­nőket hosszú ideig Magyarországon elhelyezni nem lehet. (Gr. Festetics Domonkos: Sajnos!) Azt mondják, hogy adjuk férjhez őket. Itt a tréfa ki van zárva. Halálos komolysággal ál­lunk szemben. Nézzük azokat a tiszteletreméltó kísérlete­ket, amelyek folynak állandóan az ifjúság megmentése ügyében. Itt van például a Adob., amely igazán szép eredményeket produkált. Egy időben kísérleteztek gyakornoki állások létesítésével. Ez szomorúan végződött, mert ma már megállapított tény, hogy a magán­tisztviselők, vagy^ a magánalkalmazottak fize­tésének szörnyűséges csökkenését nagyrészt ez a 80 pengős dömpingár indította útnak. Lassanként megszokott fogalom lett az, hogy az ifjúság kezdje el 80 pengővel, örüljön, ha annyit kap és hozzá kell tennünk: ezek a bol­dogok! Most mi lesz a boldogtalanokkal, a húszezer állásnélküli szellemi munkással 1 ? Ez a nagy probléma. A főiskolai kongresszus még más nagyon érdekes momentumokat is vetett fel és na­gyon érdekes statisztikai adatokat is hoztak ott fel. Ma több oldalról elhangzott az a pa­nasz itt a Házban, hogy a tisztviselők fizeté­sének csökkentése milyen hallatlan nagy nyo­morúságba sodorta ezt a társadalmi osztályt. A főiskolai kongresszuson hallottam, hogy a tisztviselői gyermekek rohamosan eső száza­lékban tűnnek el a főiskolákról. Ezzel szemben nagyon érdekes tünet, — itt nem kritikát mon­dok és nem akarok társadalmi osztályokat egymással szembeállítani, de fel kell hoznom azt, amit az egyik professzor úr állapított meg — hogy rohamosan emelkedik az altisz­tek gyermekeinek száma a főiskolákon. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Az illető professzor úr azt mondotta» hogy a tisztviselői osztályt a maga kultúr igény ével, a maga olthatatlan kultúrtörekvéseivel aránylagosan sokkal mé­lyebben sújtotta a fizetéscsökkentés, mint az altiszti osztályt, amelynek más kisebb, ap­róbb jövedelmei is vannak, amely szerényebb élet-standardhoz szokott és így ^teherbíró­képessége »nincs annyira próbára téve gyer­mekeinek neveltetésénél. (Ügy van!)

Next

/
Thumbnails
Contents