Képviselőházi napló, 1935. XI. kötet • 1937. január 26. - 1937. március 2.

Ülésnapok - 1935-181

Az országgyűlés képviselőházának 181. ülése 1937 február 10-én, szerdán. 257 azért, hogy a házbérét megfizesse, körülbelül kétnapi munkabérébe kerül, hogy egy mázsa fát megvásárolhasson és a megmaradó kétnapi munkabéréből kell neki és családjának élnie és ruházkodnia. Ennél vérlázítóbbat el sem tudok képzelni. Az utóbbi időben ehhez hozzájárult a fainség is, mert amióta nyilvánossá vált és főként a lapok — úgy a fővárosi, mint a vidéki lapok egyaránt —foglalkoztak a Faforgalmi rt. megalakulásának hírével, az erdőbirtokosok, az úgynevezett erős kezek a jobb ár, a magas ár elérhetése reményében, főleg a bükkfát visszatartják, úgy, hogy a nagykereskedők, a tüzifavágók és a szövetkezetek — akár a Köztisztviselők, akár az Általános Fogyasztási Szövetkezet — csak rengeteg nehézség árán tudnak fához jutni. A tűzifa ára olyan magasra szökött fel, mint ahogyan már voltam bátor említeni, hogy azt már a normális keresettel rendelkező ember alig tudja megfizetni. A fővárosban, ahol lehet a fa mellett szénnel is tüzelni, a baj nem olyan nagy, de nagy a baj a vidéki kisvárosokban, ahol szénnel nem igen tüzelnek, ahová a szén nem igen jut el, ahol a szegény gyermekek a szó igazi értelmében megbetegednek a fagyoskodástól, az Öregek rettenetesen szenvednek, mert a kereső képtelen azt a drága fát megvásárolni, amely itt rendelkezésre áll. Ne méltóztassék gondolni, hogy én csak szavakban mondom azt, amit mondok. Leszek bátor alátámasztásául adataimat is ismertetni a t. Házzal. A szükséglet mennyiségére nézve a következő hiteles adatok állanak rendelkezésemre. Míg 1934 előtt Magyarország évi tűzifatermelése 220.000 vágón körül mozgott, addig a hazai erdőbirtokok fokozottabb védelmét szolgáló törvény életbelépte, tehát 1931. január 1. óta, a termelt mennyiség 120.000 vagonra esett vissza. Ebből a mennyiségből a fatermelő vidékek helyi szükségletének kielégítésére körülbelül 30.000 vagont kell számítani, így az or

: szag ellátására jelenleg mintegy 90.000 vágón tűzifa áll rendelkezésre. Csonkamagyarország tűzifaszükséglete azonban a helyi szükségleteken kívül körülbelül 120—150 ezer vagonra tehető, aszerint, hogy milyen a tél. (Gr. Festetics Domonkos: 140.000 vágón!) Ebből a menynyiségből Nagy-Budapest fogyasztása kerekszámban 60.000 vagonra rúg. Nyilvánvaló, hogy a hazai termelés nem elegendő az ország tűzifaszükségletének kielégítésére. így tehát külföldről^ kell fát behozni, aszerint, hogy milyen a tél és mennyi a szükséglet. Mármost, ha megvalósul a Faforgalmi rt. úgy, ahogyan azt a lapok írják, hogy abban 70 százalékig érdekelve lennének az erdőbirtokosok, 30 százalékig a bankok, akkor ez, a faüzlet nagyon dúsan jövedelmező üzlet lenne, mert a belföldi termelés kevés, az erdőket pedig végig mégsem lehet mind kivágni, a behozatalt pedig ezek az urak tartanák a kezükben természetesen és gondoskodnának arról, hogy mindig kevesebb fát hozzanak be, mint amennyire szükség van, hogy azt az odvas, pudvás fát^ minél magasabb áron tudják a lakosság nyakába akasztani. Hogy az árak tekintetében mi a helyzet, méltóztattak látni hogy a szükséglet kielégítésére a fakitermelés ma kevesebb, mint amenynyire az országnak szüksége van. Nem is volna jó. ha több lenne, mert nem lehet a cél az erdők kiirtása. Minden téren behozatalra vagyunk szorulva. Hogyan állunk az árakkal

1

? A kötött forgalom életbeléptetése előtt, 1937 január l-e előtt 10.000 kg. hasáb bükkfa budapesti paritásban 300 pengő volt. Ebből az erdőbirtokost terhelte az átlagos fuvarköltség, 120 pengő, tehát kapott az erdőbirtokos 180 pengőt. A gyertyánfa és cserfa ára ugyanezen időben budapesti paritásban 10.000 kg.-ot számítva, 250—260 pengő volt. A fuvarköltség 120 pengő, tehát maradt az erdőbirtokosnak 10.000 kg.-ért 130—140 pengője. Időközben az erdőbirtokosok hangos síránkozására a Magyar Államvasutaknak — amelynek e tekintetben rendkívül finom füle van, az alulról felfelé törekvő jajgatást, kiabálást és fogcsikorgatást nem hallja, de az erdőbirtokosok finom sópánkodását azonnal meghallja, — leszállította a fuvarköltséget úgy, hogy a 120 pengő fuvarköltség helyett ezentúl csak 70 pengő fuvarköltség terhelte az erdőbirtokosok által szállított fát, úgy hogy a 180—200—250—120 pengők helyett mindenütt méltóztassanak 50 pengővel többet számítani, ami az erdőbirtokosok hasznát jelenti. Nézzük meg, mi ma a helyzet. A príma bükk-hasábfa hivatalos ára 3.18 pengő és a miniszteri bürokrácia elismerésreméltó gondossággal őrködik azon, hogy többet ne adjon senki. A baj csak ott van, hogy ilyen árért bükkfát kapni nem lehet, mert az erdőbirtokosok nem kötelesek minden fájukat a Faforgalminak felajánlani. A Faforgalmi bükkfával nem rendelkezvén, szabadforgalomban k^ll az árut beszereznie. Szabadforgalomban pedig az eayéves bükkhasábfa ELY Si 3.70—3.74, a kétévesé 3.80—3.84 P. az erdőbirtokosok tehát ma egy vágón bükkhasáb tűzifáért átlasrban 300 pengőt kapnak, tehát 120 pengővel többet, mint 1933ban. A gyertyánfa és cserfa aránya teljesen azonos, ezeknél is 100—120 pengővel többet kapnak ma az erdőbirtokosok, mint amennyit kaptak 1«*93-b*m. összehasonlításképpen nézzük meg, hogy a külföldiek mit kapnak a fáért. A príma -minőségű és külföldi bükkhasábfáért pl. a román termelő bruttó 175 pengőt kap, amjiből a határállomásig fuvardíj és egyéb illetékek címén kifizet körülbelül 60—65 pengőt, úgyhogy a román erdőbirtokosok egy vágón elsőrendű bükkfáért tisztán 110—120 pengőt kapnak.. A cseh erdőbirtoksok ab magyar határ 160 pengőt kapnak egy vágón príma bükkfáért, amiből lemegy 30 pengő fuvar és mellékilleték, tehát tisztán 130 pengőjük marad. A jugoszláv erdőbirtokosok a hajófuvarral szállított fáért, ami olcsóbb. 150—160 pengőt kapnak vagononként. Megállapítható tehát ezekből a számokból, hoigy az összes környező álliaanokban, ahol sokkal jobb minőségű tűzifát termelnek, 40—50%%al kevesebbet kapnak az erdőbirtokosok fájukért, mint a magyar erdőbirtokosok a forgalomba hozott tűzifáért, amelynek háromnegyed része, mint hangsúlyoztam, különösen az utóbbi időben, vagy nyers volt, vagy pedig pudvás és korhadt volt. Ha a bérek, a keresetek, a fizetések olyan aranyban emelkedtek volna, akkor nem volna semmi baj, csak a számok változtak volna, a baj azonban ott van, hogy amíg a tűzifa ára igen erőteljesen emelkedett, s az érdekelt erdőbirtokosok nagvszerű hasznokat élveztek abból, hogy a tűzifaforgalmat kötötté tették, akkor a lakosság túlnyomó többségének keresete mélyen az 1933-as színvonal alá süllyedt, ha akár a köztisztviselőket, akár a nrraiganalkalmazottakat, akár a munkásokat, aiz iparosokat, a kereskedőket nézzük. Végig, Ma-