Képviselőházi napló, 1935. X. kötet • 1936. október 20. - 1936. december 18.

Ülésnapok - 1935-165

320 Az országgyűlés képviselőházának 1\ fel mint aktív tisztéket, — s akkor nem. számíthatnak többé arra, hogy az államkincstár valamikor is gondot fordít rájuk. Megengedem, hogy körültekintéssel alkották meg^ iaz 1921-es törvénycikket s az akkori törvényhozás azt a maga intencióinak nagyon is megfelelőnek tartotta, de 1922-ben úgylátszik már akadályokba ütközött ezeknek a tiszteknek előképzettségükhöz mért megfelelő állásokba való elhelyezése. Már pedig az említett törvénycikk 32. és 35. Vai értelmében ezeket a tiszteket el kellett volna helyeznie az államhatalomnak. Minthogy ez nem történt meg, a vidéken élő szolgálatonkívüli tisztek szomorú helyzetbe jutottak és most kéréssel fordulnak a honvédelmi miniszter , úrhoz: méltóztassék gondoskodni arról, hogy számukra megfelelő életmód biztosíttassék. Most ugyanis csak a hatvan pengős állásuk, de sok esetben talán csak felségük vagyoni helyzete menti meg őket az éhezéstől. T. Ház! Tudnivaló, hogy a tiszteknek előírt életnívón kell élniök, már pedig ők ezt az életnívót, sajnos, nem tudják betartani. Azt kérik tehát a honvédelmi miniszter úrtól, a szolgálatonkívüli tisztek egyesülete révén is, hasson oda a miniszter úr, hogy bajtársi módon élhessenek, és hogy efféle panaszokat ne kelljen hangoztatniuk. Szomorú, — mint volt katona, tudom — hogy ilyen kétes időkben, amikor a külpolitikai viszony latban ránkmered — mondhatnám — a környező ellenség szeme, eféle kérdésekkel kell idejönnünk. De nincsen más módom rá. Szívesebben tettem volna, hogy a belügyminiszter urat interpelláltam volna meg. Miként a hadirokkantak kérdésében, úgy a szolgálatonkívüli tisztek kérdésében is hozzá szeretném intézni interpellációmat. A helyzet az, hogy a tartalékos állományiból százszázalékos rokkantállapotba került tisztek 224 pengő havi fizetést, illetőleg havi rokkantsági díjat kapnak, a tényleges állományban százszázalékos rokkanttá vált tisztek pedig csak 114 pengőt. Méltóztassék elbírálni, hogyan tud egy ember, akinek pl. műlába van, kis hordókocsit, rokkantkocsit fenntartani ebből az összegből? Pedig legtöbb esetben ezeknek az uraknak családot is kell fenntartaniuk. Nem akarom a dolgot tovább ismertetni és tovább kiélezni, hogy milyen módon és milyen körülmények között élnek ezek a szegény, harcteret járt, szomorú sorsú emberek. En bízom abban, hogy ez *a kérdés megértésre talál a honvédelmi miniszter úrnál. Elnök: A honvédelmi miniszter úr kíván válaszolni. Rőder Vilmos honvédelmi miniszter: T. Ház! Teljes egészében méltánylom az igen t. interpelláló képviselő úrnak azt a jószándékát, hogy hivatottnak érzi magát segítségére sietni az arra rászorulóknak. Bármilyen szálak is fűzik azonban az igen t. képviselő urat akár az ügyhöz, akár a személyekhez, méltóztassék meggyőződve lenni, (hogy aránytalanul erősebb szálak fűzik ezeket a tiszteket, mint tiszttársaimat hozzám és éppen ezért sorsukat nemcsak ismerem„ hanem ahol módomban volt, méltányoltam is. Jogosan elvárom tehát, hogy nemcsak keressék, de találják is meg azt az utat, amely egyenesen hozzám vezet., 15 óv telt el azóta, hogy ez a törvény napvilágot látott és 10 év azóta, hogy végrehajtottuk. Ezért, és mert a •' honvédelem kisebb ügyeit is a magam számára lelkiismereti kér5. ülése 1936 december 2-án, szerdán. désnek tartom, méltóztassék megengedni, hogy egészen röviden azokra az okokra térjek viszsza, amelyek ezt a helyzetet felidézték. A trianoni békeszerződés katonai határozmányainak végrehajtása során az alakulóban lévő magyar hadsereg volt az, amely annak súlyát^ a legjobban érezte s azon belül a tényleges állományú tisztikar, mert a tisztek ezreit kellett a hadsereg kötelékéből elbocsátani. Es, mert erre törvényes alap akkor nem volt, jött létre az 1921: XXXV. te, az átmeneti viszonyról. A átmeneti viszony azt jelentette, hogy azokat a tisztjeinket, akik erre a sorsra jutottak, családi viszonyaik mérlegelése alapján két-három évre szolgálaton kívüli viszonyba helyeztük, ök ugyanis nem teljesítettek tényleges szolgálatot, ellenben megkapták teljes tényleges fizetésüket és ez az idő is beszámított szolgálati idejükbe. Ez volt az első nagy áldozat, amelyet a magyar állam a magyar hadsereg tisztikarának meghozott. Az átmeneti viszony befejeztével jött a tulajdonképpeni felszámolás, amely abból állott, hogy ennek a tisztikarnak az a része, amely 15, vagy ennél több évet szolgált, nyugellátásban részesült, tekintet nélkül szolgálatképességére. Ez volt a következő áldozat. Az a része pedig a tisztikarnak, amely 15 évnél kevesebb időt szolgált, került tulajdonképpen a szolgálatonkívüli viszonyba és végkielégítésben részesült, amely végkielégítés összege 1—5 évi teljes illetménynek felelt meg. Most az a kérdés, hogyan került a tisztikar tulajdonképpen ebbe a viszonyba. TTgy került, hogy^ egyik része önként kérte a hadsereg kötelékéből való elbocsátását, a másik részét hivatalból hozták javaslatba az arra illetékes fórumok. Itt eleve meg kell jegyeznem, hogy időnkint magam is tagja voltam annak a bizottságnak, amely teljes felelősséggel ós nehéz lelki haircok után hozta meg döntését abban a tekintetben, hogy kit tart meg és kitől kell búcsút vennie. Ez tehát nagyon szigorú kiválogatás volt. A tisztikarnak ez a két csoportja — amint voltam bátor megemlíteni — vagy nyugállományba került, vagy szolgálatonkívüli viszonyba. A szolgálatonkívüli viszonyba helyezetteknél is azonban még egy egészen külön kedvezményt tett a magyar állam, éspedig azt a kedvezményt, hogy akiknek harctéri sérülésük volt, azok, annak ellenére, hogy csak végkielégítésiben részesültek volna, kérhették felülvizsgálat alapján nyugállományba való helyezésüket. Ilyen módon a tisztikarnak abba a csopoírtjába, amelyről az igen t. interpelláló képviselő úr méltóztatott említést tenni, 1921től 1927-ig kereken 390 tiszt került. Ezt a számot csak azért említem meg, hogy illusztrálhassam ennek a számnak az elbocsátottak számához való viszonyát. Ami tehát a törvény végrehajtását illeti, az teljes mértékben úgy történt, ahogyan azt a törvény megszabta. Most az a kérdés, mi idézte elő a mai helyzetet? Nem a törvény és nem annak végrehajtása, hanem abban az időben a pénzértéknek hirtelen zuhanása, a konjunkturális helyzet rohamos megváltozása ós nem utolsó sorban a fiatal tisztikar teljes tájékozatlansága a szabad kereső pályákon. Ezek voltak azok az okok, amelyek ezt a mai helyzetet felidézték. Ami a segítés módját illeti, bátor vagyok megjegyezni, hogy a törvényben magában semmiféle ígéret sincsen állami közigazgatási