Képviselőházi napló, 1935. X. kötet • 1936. október 20. - 1936. december 18.

Ülésnapok - 1935-164

Az országgyűlés képviselőházának 16 A. ülése 1936 december 1-én, kedden. alkalmakat kell az ügyvédség' számára terem­teni és ezt követte volna az ügyvédi rendtartás reformja. Abban az időben gazdasági konjunk­túra korszakát élte az ország, abban az idő­iben az általános világválság következménye­ként nemcsak az ügyvédi karra nem nehezedett, hanem általánosságban kivétel nélkül az or­szág összes kereső rétegeire sem nehezedett az a nyomás, amelynek hatása alatt ma az egész magyar dolgozó társadalom él. Abban az idő­ben az akkori igázságügyminiszter úr egy tör­vénytervezetet készített az okirati -kényszerről. Ezt a tervezetet, mely egyszersmind összefüggött azzal, hogy a jegyzők magánmunkálatai is fo­kozatosan megszűntek volna, ugyancsak az ügyvédi karnak a budapesti ügyvédi kamara által vezetett, egyenesen felkelésszámiba menő ellenállása buktatta meg. Ugyancsak Zsitvay Tibor akkori igázság­ügyminiszter úr jött a gazdaságilag megfelelő, erre alkalmas időben, az 1930-as évek előtt egy tervezettel az általános, egységes, kötelező or­szágos ügyvédi díjszabásra vonatkozólag. Ezt is az ügyvédi kar leghevesebb ellenállása és is­mét a miniszteri szabályozás elleni felkelése buktatta meg és bírta rá az igázságügyminisz­ter urat arra, hogy a közokirati kényszerről szóló törvényjavaslatot visszavonja, ezt a köte­lező ügyvédi díjszabásra vonatkozó rendeletet és tervezetet pedig levegye a napirendről. Az ügyvédi karnak tehát a múltban, nem is olyan nagyon régen, gazdaságilag sokkal megfelelőbb atmoszférában megvolt a módja és lehetősége arra, hogy a maga számára munkaalkalmak teremtésével, nemkülönben a díjszabásnak ad­digi rendezetlenségével szemben biztos helyze­tet teremtsen. Azért vagyok abban, a helyzet­ben, hogy ezekre kitérhetek, mert ugyancsak résztvettem ezek tárgyalásában az igazságügy­minisztériumba^ tartott ankéteken, országos gyűléseken és mindenütt, tehát nagyon jól tu­dom, hogy mi történt. Az okirati kényszerrel kapcsolatban az ak­kori tervezetnek az volt az elgondolása, hogy a jegyzők magánmunkálatait egy csapásra azon­nal megszüntetni nem lehet, hanem csak foko­zatosan lehet ezt a célt elérni. A javaslatnak tehát az volt ,az elgondolása, hogy azok a jegy­zők, akik a törvény életbeléptekor már hiva­talban voltak, akiknek tehát a magánmunkála­tokhoz szerzett joguk volt, azokra nem terjed ki, ellenben a törvény életbelépésétől kezdve választott összes kör- és községi jegyzők már a magánmunkálat tilalma alá estek volna.- Már most kérdem én az ügyvédi kartól is, sőt első­sorban magától az ügyvédi kartól, hogy ha ak­kor a leghevesebb opponálással, leghevesebb ellenállással nem akadályozták volna meg^ an­nak a törvényjavaslatnak törvénnyé válását, amely az okirati kényszert szabályozta volna, hol volnánk ma! Eltekintve attól, hogy az ok­ilrati kényszer elég széles térre terjedt volna ki, mivel nem addig a határig ment el, ameddig az ügyvédi kar akarta: az ügyvédi kar nem fogadta el és vele szemben a leghevesebben harcolt és küzdött. Már pedig, ha akkor az ügyvédi kar elfogadta volna azt, amit a tör­vényjavaslat nyújtott, hol volnánk mai Azóta közel tíz esztendő telt el, a jegyzői kairnak egy jórésze már az újonnan választott emberekből áll, azóta tehát a jegyzői karnak jórésze ki lenne kapcsolva a jegyzői magánmunkálatokból és ezek a magánmunkálátok az ügyvédi karnak állottak volna rendelkezésére. Es a törvényja­vaslatban szabályozott egyéb okirati kényszerre vonatkozó rendelkezések az ügyvédi kar szá­mára ugyancsak nagy munkateret biztosítottak volna. Ami pedig az ügyvédi díjszabást illeti, az az ügyvédmentalitás szerint túlalacsony volt. Ezt meg tudom érteni, mert hiszen akkor még valósággal a gazdasági élet hullámzásá­nak lázas állapotában éltünk, amikor 35—40 pengős volt a búzaár és amikor az ország la­kossága, különösen az agrárlakosság, a legjobb anyagi helyzetben volt, az ügyvédségnek is sokkal nagyobb kereseti lehetősége volt, mint amilyet az a miniszteri rendelet biztosított volna, amelyik a kötelező ügyvédi díjszabás tételeit állapította meg. Minthogy tehát ez akkor alacsonyabb volt a konjunktúrában elérhető díjaknál, bevallom, magam sem vontam ki magamat ez alól az ál­talános áramlat alól és magam is a budapesti ügyvédi kar vezetése és irányítása mellett ez ellen foglaltam állást, jóllehet a megelőző tár­gyalások során ismételten kifejezésre juttat­tam aggályomat, hogy veszélyes ez az erős opponálás a javaslatokkal szemben. Az akkori közhangulat hatása alatt nem lehetett kitérni a budapesti ügyvédi kamara határozott, me­rev, elutasító álláspontja elől. Már pedig, ha cirka nyolc év óta ez a. kötelező ügyvédi díj­szabás életbelépett volna, akkor, ha az első egy­két esztendőben talán alacsonyaibb is lett volna, mint amit a gazdasági konjunktúrában el le­hetett volna érni, az elmúlt hét esztendő alatt az ügyvédi kar részére először is költségei tekintetében biztos és szilárd alapot, másod­szor olyan többletbevételt és jövedelmet bizto­sított volna, amely az ügyvédi kar súlyos anyagi helyzetének romlását legalább is meg­akadályozni alkalmas lett volna. Hogy ha tehát a múlt e tekintetben arra tanít, hogy nem lehet tisztán és kizárólag a negatio, a megmerevítés álláspontjára helyez­kedni, mert hiszen az mindig megbosszulja magát, akkor az egyik főmotívum, amely en­gem arra bír, hogy ezzel az ügyvédi rendtar­tást magábanfoglaló javaslattal szemben ne helyezkedjem az elutasítás álláspontjára, az:, hogy végre a mozdulatlanságból induljunk ki. Hogyha a múltban az ügyvédi kar, az anyagi érdekeinek előmozdítását célzó javaslatokkal szemben az elutasítás álláspontjára helyezke­dett azért, mert azok kívánságainak nem száz­százalékban feleltek meg és azoknak... (Ru­pert Rezső: Ez tévedés!) Nem tévedés. Részt­vettem a tárgyalásokban és legalább is egy vagyok azok közül, akik hivatottnak érzik magukat arra, hogy ezekről az eseményekről, itt a t. Házban képet adjanak. De súlyt he­lyezek arra is, hogy az ország ügyvédsége előtt is bizonyságot tegyek. (Helyeslés a jobb­oldalon. — Rupert Rezső: Ez csak a pakkolás volt, de abban sok rosszat akartak beadni!) Ugyanez a szellem nyilatkozott meg akkor is, ami most: a tagadás, az abszolút negáció állás­pontja azért, mert nem mindenben, nem száz­százalékban felelt meg a kívánságoknak. Azt mondják, dobjuk félre, akadályozzuk meg, te : gyük lehetetlenné az ügyvédi rendtartás u.i szabályozását is, mint ahogy megakadályoztuk a múltban is az ügyvédség anyagi érdekeit előmozdító törvényjavaslatok és rendeletek életbelépését, úgy most megint merevedjünk meg, ki ne mozduljunk abból a körből, amelyet magunknak megrajzolunk, tehát ne történjék semmiféle előhaladás atekintetben, hogy az ügyvédi kamarák problémái végre a gyakor­lati megoldás útjára lépjenek, (vitéz Balogh Gábor: Teljesen igaza van!) Mélyen t. Ház! Igenis haladás van a tör-

Next

/
Thumbnails
Contents