Képviselőházi napló, 1935. IX. kötet • 1936. június 8. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-144

Az országgyűlés képviselőházának 1UU. ülése 1936 június 9-én, kedden. 57 T. Képviselőház! En úgy vagyok ezekkel a politikai szólamokkal és kritikákkal, mint az az egyszerű, juhász, akit egyszer Párizsba vittek a világkiállításra s ott szebbnél-szebb látnivalókat mutogattak és magyaráztak neki, s a végén amikor megkérdezték, hogy hogy tetszett és mi tetszett legjobban, azt felelte: szép, szép itt minden, de mégis csak szebb nálunk otthon egy kiadós, áldásthozó májusi eső. (Derültség.) En is úgy érzem, hogy az appropriációs, a megajánlási törvényjavaslat tárgyalásánál, ha nem különösképpen és kizárólag politikai momentumokkal óhajtok foglalkozni, akkor a súlypont azon van, hogy a kormány részére megszavazott és megszabott költségvetés keretén belül a kormány miképpen gazdálkodjék ugy, hogy az ország gazdaságát előbbre vigye és miként gazdálkodjék úgy, hogy az a bizonyos reális májusi eső mennél több kenyeret adjon és a minden néven nevezendő politikai argumentációk ellenére is érvényesüljön. T. Ház! Eből a szempontból nézve a,dolgokat, óhajtanék hozzászólni az appripriációs vitához és veszem bonckés alá gazdasági életünk egy pár terrénumát abból a szemszögből, hogy a megszavazott költségvetési kereteken belül, a nélkül, hogy különleges kiadásokat kérnék: hogyan lehetne több embernek több munkát és több keresetet juttatni. Azt hiszem, ha én ilyen szakkérdésekkel foglalkozom, az ilyen szakkérdések tárgyalásánál a leggyengébb érv a politikai aláfestés és ez érvényes természetesen magam felé elsősorban pro domo, de érvényes különösképpen számszerű adatok kapcsán a másik oldal felé kontra. Es itt legyen szabad Dinnyés Lajos igen t. képviselőtársam felszólalásába kapcsolódnom, aki beszédének utolsó mondataiban azt mondotta, hogy a különleges iparpártolás nem egyezik az agrárérdekekkel és a különleges iparpártoiásnak semmi néven nevezendő célját nem látja. Felszólalásomat mindjárt azzal kezdem, hogy reflektálok Dinnyés Lajos igen t. képviselőtársam eme megállapítására és idézem a nemzetközi kongresszus 1935. évi adatait, ahol a világ ipari tevékenységének fejlődésében Magyarországot ötödik helyen könyvelték el 22 fejlődést mutató állam között, ami azt jelenti számszerűleg kifejezve, hogy ha az ipari emelkedés indexét veszem világrelációban, ez Szovjetoroszországnál 20%, Olaszországnál 19%, Németországnál 18%, Chilénél 16% és utána következik Magyarország 13%-kai. T. Ház! Bűnbánó lélekkel be kell hogy valljam, hogy amikor a kereskedelmi minisztériumot ketté akarták osztani, nem voltam száz százalékig híve annak, hogy kettéosszák, de most, mikor ezeket a számokat látom, vá; laszolnom kell igen t. képviselőtársamnak, aki ha nem is nevetség tárgyává téve, de nem a legkomolyabban felfogva ismertette itten az iparügyi minisztérium ténykedését és működését. Már pedig nemzetközi viszonylatban szögezték le, hogy egy év keretén belül Magyarország 13%-kal fejlődött iparilag és hogy ha mi iparilag fejlődünk, ez mezőgazdasági szempontból se egészen irreleváns, mert hiszen az iparostársadalom megerősödése, a nagy-, közép- és kisiparosságnak kenyérhez juttatása, az adózási készség fokozása igenis elsősorban és eminensen érezhető a gazdatársadalom termelő rétegénél is. Tudom azt, hogy a mi gazdasági helyzetünk tagadhatatlanul függ a világgazdasági helyzettől, de hogy ebben a függőségünkben semmit se próbáljunk esinálni és csak ölhetett kezekkel nézzük az idők folyását és várjuk azok jobbrafordulását, ez egyáltalában nem magyar feladat, és nem becsületes törvényhozói feladat. Én úgy képzelem el a törvényhozó hivatását éppen akkor, amikor a költségvetés megajánlásával foglalkozik, hogy legalább is keresi azokat az eszközöket, minden politikát félretéve, amelyek ezen függőségi kereten belül legalább viszonylag segítenek és lendítenek a mai súlyos gazdasági viszonyokon. És amikor én éppen az iparral kezdem felszólalásomat, alkalmasabb pontnál talán nem is állhatok meg, mint éppen az építőipar problémáinál. Az építőipar az a bizonyos ipar, — közhelyként hangzik már, mert annyiszor hangoztatták — lamely 40 vagy 50 iparágnak ad foglalkoztatást, 40 vagy 50 iparosrétegnek ad kenyeret és munkát. Tehát az ország legszélesebb vérkeringésébe eljut az építőiparba befektetett tőke és pénz. Nem éppen irreleváns tehát, hogy éppen a megajánlási javaslat kapcsán az építőipar problémáit is felhozom. Ha az építőipar is virul, akkor a gyárostól kezdve a foltozó vargáig

1 érzi mindenki annak áldásos működését. De tovább megyek. Habár paradox kijelentésnek hangzik, de tény az, bogy új házak építésével az üres lakások száma is csökken. Ezt is meg fogom magyarázni. Bár a legnehezebb tőke a háztők© és a tőke legpregnánsabb kifejezője talán a háztőke, az a tőke, amely úgy konvertálódik, hogy a trezorokban heverő pénz, munkával átitatva, konvertálódik háztőkévé és építkezéssé, sok-sok ezer iparosnak, tisztviselőnek, mérnöknek és munkásnak ád kenyeret és iaz a nagytőke, amely a házakban egy nagyságban látszik, konvertálódik, parciálódik, felosztódik és sok-sok kistőkést teremt és inaugurál. Ha hozzáveszem azt, hogy éppen az építőipar ia maga természeténél fogva a befektetett tőke 50—60 százalékát munkabérre használja fel, akkor azt hiszem, hogy az építőipar problémái nemzetgazdasági szempontból eminens érdeket képviselnek. Az építőiparnál felhasznált anyagok 90 százaléka hazai, pontos statisztikai adatok alapján még a maradék 10 százalék is megdolgozatlan állapotban kerül az országba és a maradék 10 százalókhoz is magyar munkáskezek kellenek, amelyek ezt az építőipar számára megdolgozzák, tehát ebben a vonatkozásban is, a dolognak még az anyagérték oldalát tekintve is, magyar kezeknek és magyar munkásoknak ad kenyeret. A mellett az építőipar nagy ereje az, hogy rejtett tőkéket, azokat a bizonyos semlegesített tőkéket, a maguk rejtett trezorjaikból elő tudja hozni, be tudja fektetni munkába és építkezésbe és bár spekulációt is visz bele, de spekulációja ellenére is áldásos; működést fejt ki. Egy kevés állami támogatással nagy magántőkét képes megtmiozdítani az építőipar fellendítése. A mellett a legdemokratikusabb iparág, mert a legszegényebb néprétegektől kezdve, az ország leggazdagabb rétegéiig azoknak érdekeit, ízlését, azoknak minden néven nevezendő kényelmi vonatkozású dolgait szolgálja és érinti és nem utolsó vonatkozásban az építőiparba befektetett pénz statisztikai adatok, komoly közgazdászok megállapítása szerint már az első évben 30—35 százalékig adók, illetékek, egyéb járulékok, Oti.-, Mabi.- és egyéb pénzek befizetése révén, visszajut a közpénztárakba. Ezek után úgy érzem, fontos foglalkoznom az építőipart űzők kérdéseivel is, nevezetesen a