Képviselőházi napló, 1935. IX. kötet • 1936. június 8. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-149

Az országgyűlés képviselőházánojk 14-9 nem mélyedtek bele annyira a gyermekek lel­kébe, gondolkozás-, értelem- és érzésvilágába. Az óvodai képzés és nevelés voltaképpen a gyakorlata élet követelményeit tárja elénk. Ha tehát így van, akkor a felügyeletet is adjuk azok kezébe, akik gyakorlati téren megfelelő kellékekkel rendelkeznek, bő tapasztalatok tár­házával arra nézve, hogy a legjobb kézben lesz náluk a jövőben is a felügyelet, az ellen­őrzés. Nem lehet elemi iskolai tanítói szem­üvegen nézni az óvodai gyermeknevelés és gondozás ügyét. (Drözdy Győző: Erről van szó!) Hiszen ha úgy néznék, akkor a t. kul­tuszminiszter ' úr is önmagát cáfolná meg, mikor meghajolva a törvényjavaslat intenciói előtt, átadja az óvodák ügyének intézését a belügyminiszter úrnak. Ha tanítói szemüvegen keresztül (néznénk az óvodák ügyét, akkor en­nek a törvényjavaslatnak indokolásából sok elesnék. De nem azon a szemüvegen keresztül nézzük, tehát kell, hogy a t. belügyminiszter úr, aki a jövőben felelős lesz azért, hogy mi­ként irányítja az óvodák felügyeletügyét, arra óvónőket és óvónőképezdei tanárokat ve­gyen igénybe. A múltban is ott, ahol ilyen óvónők és óvónőképezdei tanárok működtek a felügyelet terén, az eredmény sokkal dúsabb aratást mutatott, mint egyébként, ott megsza; porodtak az óvodák, a felszerelés mintaszerű lett, (Drozdy Győző: A felügyelet megmarad!) szóval a körzeti óvónő- és óvónőképezdei ta­nár-felügyelők hivatásukat a szó legnemesebb értelmében betöltötték. Méltóztassanak ezek után megengedni, hogy pár szóval rátérjek azokra a sérelmekre, amelyek az óvodás gyermekek veteményes kertjének művelése körül évtizedek óta serény­séggel, szorgalommal, buzgósággal működött óvónőket érték, hivatkozással arra, amit Kiss Károly tanfelügyelő, gróf Klebelsberg Kunó­nak, néhai nagyérdemű kultuszminiszterünk­nek volt személyi titkára, aki jelenleg Szege­den működik, az egyik szaklapba írt. (Ol­vassa): »Az ország óvónői kara mindenekfelett álló példás türelemmel, buzgósággal, lelkierő­vel, odaadó, komoly tettrekészségben megnyil­vánuló hazaszeretetben viseli a' terheit; ki­merem mondani nyíltan, hatéves komoly meg­figyelés után, hogy nincsen a magyar társada­lomnak, nincsen a magyar tisztviselőkarnak egyetlen osztálya sem, mely jobban átértette volna, a trianoni nemzeti szerencsétlenség pa­rancsszavát, mint a magyar óvónői kar.« T. Ház! Ezzel kapcsolatban, amikor itt az ország színe előtt a magyar óvónőknek töibfcí évtizeden át kifejtett becsületes, derék hon­leányi munkájukért igaz köszönetet mondok, méltóztassanak nekem megengedni, hogy hi­vatkozzam az 1913. évi XXXIX—XL. t.-cikkek­nek törvényerővel ható rendelkezéseire, ame­lyek úgy az állami, mint a nem állami óvónők köztisztviselőig jellegét megállapítja és az úgy­nevezett dajkák fizetését is rendezik, illetve ennek rendezését a törvény hatóerejével kilá­tásba helyezik. Ennek dacára, ezek a kérdések megoldva nincsenek, az óvodai dajkák fizeté­sét — hivatkozhatom falusi kerületeket kép­viselő t. képviselőtársaimra is, — rendesen nem utalják ki, vagy nem utalnak annyit, az én városomban sem, hogy azért valóban lehessen dajkát felfogadni. Egy óvodában — gyakorlati példát mondok, t. képviselőtár­saim — 120—140—150 gyermek szorong és ott dolgozik az a szegény, kevés fizetésre szorított óvónő, aki éltető lelke a gyermekgondozásnak, ülése 1936 június 18-án, csütörtökön. 255 éltető lelke az egész községben annak a mun­kának, amely a kiisdednevelés ügyét be akarja kapcsolni az általános nemzeti nevelésnek nagyfontosságú, nagyhorderejű eszméjébe, mégsem fizetik a dajkát, hanem nagyon sok helyen annak a szintén anyagiakkal küzdő óvónőnek a sajátmagáéból, szűkös keresetéből kell a dajka részére élelmezést adnia, mert különben nem kap dajkát. Minden negyven gyerekre engedélyeznek csak egy dajkát, mint azt az 1891 :XV. te. végrehajtási utasítása is előírja, de hol engedélyeznek, hol nem és amit engedélyeznek az nem elég, tehát az itt fel­merült nagy panaszt és sérelmet gyökeresen orvosolni kell. Beszélünk itt a képviselőházban és azonkí­vül is nagy kultúralkotásokról, nemzeti hala­dásról, egyetemi, középiskolai viszonylatban, beszélünk a diplomás ifjak elhelyezéséről sok ígéret alakjában, de kis mértékben teljesítjük az ígéreteket, beszélünk mindarról, ami a nem­zeti kultúra ügyének szolgálatával összefügg, általánosságban és részletekben, de amikor odajutunk egy-egy kis kavicsszemhez, amelyet el kellene hárítani az útból, mint tiltó aka­dályt, akkor ezt nem hárítjuk el. Az óvodáknál, a gyermeknevelésnél a dajka nélkülözhetetlen kisegtő társa annak a becsületes magyar lélek­kel dolgozó és működő óvónőnek és a dajka fizetésére még sincs pénz, nem lehet elegendő dajkát alkalmazni. Ezen segíteni kell! Az óvodákat napközi othonokkal ki kell egészíteni. Az óvónők számának szaporítását kívánjuk és azt is, hogy az óvónők számára a VIII. fizetési osztály nyíljék meg. Hát el­végre, ha a tanítók számára sok nagy küzde­lem, fáradságos vergődés, évekről-évekre menő becsületes, közéleti tisztes határok között foly­tatott harc után megnyílt a VII. fizetési osz­tályba való előlépés joga és lehetősége, akkor az óvónők számára is meg kell nyitni a VIII. fizetési osztályt, hiszen van olyan óvónő — a t. kultuszminiszter úr bizonyára tudja r —, aki 24. szolgálati évében elérte a IX. fizetési osz­tály 1. fokozatát és ettől fogva 16 éven keresz­tül nincs előlépési lehetősége. Ez nem igazság. Az 1913:XXXIX —XL. t.-c. az óvodafenn­tartó hatóságokra nézve és a fegyelmi eljárás mikéntjére nézve is intézkedik, de magára az intézmény fejlesztésére nem fordít elegendő gondot, mert e törvénycikk csak egy keret, amelyet illő, megfelelő tartalommal nekünk kell betöltenünk. Egy évszázaddal ezelőtt óvodai téren vezet­tünk egész Európában, igaza van Drozdy Győző felszólalt t. képviselőtársamnak, ezt alá­írom, azóta azonban ez ügyünk aláhanyatlott. Az első óvoda 1828-ban — tényleg így van — Budán nyílt meg Brunsvick Teréz grófnő, Beethoven múzsájának adományából és nagy­lelkűsége folytán, aki ezzel egyidőben Bécsben és Bajorországban létestett óvodákat és az ő becsületes, tiszta nyomdokán támadtak és nőt­tek ki a földből a magyar gyermekkertek. De Wesselényi Miklós báró érdemeinek elismerése mellett meg: kell itt emlékeznünk — ezt a nevet még nem hallottam a Házban, a tisztelt kul­tuszminiszter úr bizonyára tud róla — Feste­tich Leó grófról, aki 1837-ben Tolnán 4000 fo­rintnak és egy épületnek az adományozásával létesítette az első példányóvodát és megala­pította a kisdedóvást Magyarországon ter­jesztő intézeteket pártoló egyesületet. Ez a tol­nai óvoda 1843-ban költözött Budapestre, a Ki­rály-utcába, azután a Valero-utcában saját bérháza volt. Majd megalakult a Kisdedvédők

Next

/
Thumbnails
Contents