Képviselőházi napló, 1935. IX. kötet • 1936. június 8. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-149

Az országgyűlés képviselőházának 1U9. álló anyagi eszközökkel megoldani azt a nagy közegészségügyi feladatot, amely az óvodai neveléssel kapcsolatban ráhárul, akár a belügyminiszter úr kezébe adjuk az óvodák felügyeletét, az óvodák ügyeinek intézését, akár pedig megmarad ez az ügy a kultuszmiiszter úr kezében. Pedig meg kell állapítanom, t. Képviselőház, hogy az óvodába járó gyermekeknél a halálozási arányszám nagyon kedvezőtlen jelenséget mutat. Csak az ötéven aluli gyermekek számával foglalkozom, mert óvodába járnak öt éven felül is, viszont óvodába nem járnak három évig. Azt a képet kapom, hogy 1934-ben halálozás volt 5-éves életkorig a fiúknál 19.900, a leányoknál 16.000, Összesen 35.900, ami az egész 129.000 főnyi halálozási számnak 27%-át teszi ki. (Hóman Bálint vallás és közoktatásügyi miniszter: Ezért kell egészségügyi gondozás alá helyezni!) De ezt meg lehetett volna csinálni a kultuszminisztériumban is, különösen Hóman Bálint erős keze alatt és közreműködésével, T. Képviselőház! Most menjünk tovább. Ezek a gyerekek a népbetegségek elhatalmasodása folytán haltak meg, tífuszban, kanyaróban, vörhenyben, diftéritiszben, vérhasban. Csak gümőkórban elhalt 1.255 gyerek, tüdőgyulladásban 7.100 és agyvelőburoklobban 650. Azért említem fel ezt a betegséget, mert az utóbbi években nagyon veszedelmesen terjed. Vegyük hozzá most már, hogy 8,890.000 lakosunkból — sajnos, csak ennyit számíthatunk a csonka területen — 1,940.000 lakos él külterületen, lakik tanyák közt, esős időkben, őszi és téli, sár-víz idején szinte megközelíthetetlen távolságban községektől, városoktól, járhatatlan utak mellett, holott a halálos gyermekbetegségek fekete hírnöke napról-napra, vagy hétről-hétre bekopogtathat a fehérre meszelt és tiszta hazafiúi erényeket ápoló tanyai hajlékok kapuin. Ha mindezt megfontoljuk, bizonyítva látjuk, hogy nagyon, de nagyon sok mulasztás történt a múltban, látjuk, hogy milyen közegészségügyi rendszert változtató, biztos kivezető utat mutató erős kormányintézkedésekre van szükség és milyen ór

;

ási kötelességteljesítést jelent mindez a t. kormányzatra nézve abból a szempontból, hogy a most tárgyalás alatt lévő törvényjavaslatnak a gyakorlati eredménye is meglegyen. Nem hivatkozhatunk mentségül a Nagymagyarország idején történt mulasztásokra. Igaz, hogy 1906-ban mindössze csak 1674 óvoda volt Magyarországon, 1914-ben pedig, amikor a háború kitört, 2229, ami azt bizonyítja, hogy akkori hatalmas uraink többet törődtek az Ausztriával közös ügyek kiszolgálásával, mint a régi monarchiában is rendelkezésünkra álló magyar jogkör betöltésével, magyar fajtánk apró egyedeinek, apró gyermekeinek szociális, nevelési, közegészségügyi téren való intenzív gondozásával. (Ugy van! a baloldalon.) Ez igaz t. Képviselőház, de az is igaz, hogy a területi összeomlás után csonkaországunkban mindöszsze 828 óvoda maradt, azóta 17 év alatt rneg kellett és lehetett volna ezt a számot kétszerezni, vagy háromszorozni (Farkas István: Borpincék helyett ezt lehetett volna!) és mindössze 240-el szaporodott az óvodák száma, mert 1919-ben 828 óvoda volt és jelenleg, 1936-ban csak 1065 óvoda van az országban, holott gróf Klebelsberg Kunó, a nagyemlékű kultuszminiszter egy bátor, erős kézmozdulattal és gesztussal 5000 népiskolát hívott elő a magyar humuszból, a magyar kultúrfölénynek nemcsak Európaszerte való hangoztatásával, hanem a tényleges alkoülése 1936 június 18-án, csütörtökön. 253 tásba való bevitelével. Ez egy nagy gondolat, nagy cselekedet volt, és ezt nem kifogásolom, nem kárhoztatom visszamenőleg sem, azonban le kell szögeznem, hogy az óvodák felállításának elhanyagolásáért felelősség terheli a múlt rendszert annál is inkább, mert a meglévő óvodákban a túlzsúfoltság —- amint erre Kéthly Anna képviselőtársam is rámutatott tegnap — szinte közmondásos, annak ellenére, hogy az óvodába járható, de óvodába nem járó gyerekek nagy része csak hírből, vagy még hírből sem tudja azt, hogy mi az óvoda. Nem hazabeszélek és nem Csongrád megyéről szólok, hanem más megyékből való számadatokat hozok fel Csanád vármegyében egy óvodára átlag 156 gyermek esik, Arad-megyében 118, Torontái-megyében pedig 102 gyermek. Ez így van máshol is, vagy még rosszabbul, ez az arány az egész országban. Abból a szempontból, hogy mindezt a sok hiányt reparáljuk és a Kormányzó Űr által és az egész nemzet által kívánt célt elérjük s eleget tegyünk a nevelésügyi, szociális, közegészségügyi feladatoknak, teljesen mindegy, hogy melyik minisztériumnál van a dolgok intézése. Mind a két minisztériumban hivatásuknak teljes súlyát és felelősségüket átérző férfiak ülnek a vezető állásokban, meleg szívük, meleg lelkük van, országos garanciát képez nevük és eddigi pályafutásuk. Én azonban mégis azt mondom, hogy nevelésügyi és kulturális szempontból ott kellet volna hagyni továbbra is az óvodákat a Hóman Bálint t. kultuszminiszter úr gondozása alatt lévő minisztériumban. Kérdezem, miért adta ki a kezéből a t. miniszter úr az óvodák ügyét? Hiszen a t. kultuszminiszter úr — ne vegye szembedíesérésnek — ragyogó képzettségű férfiú, történettudós, régiségbúvár, a külföldön nagy hírneve van erősfájú magyar ember. Ha hiány lett volna eddig minisztériumában az óvodai gyermekgondozás és nevelés terén, akkor ő tudta volna pótoltatni szociális és közegészségügyi tekintetben ezt a hiányt mindazzal, amire szüksége lett volna és tudta volna az illetékes ügyosztály, ha az esetleg nem működött volna eléggé intenziven — bár jóra törekvő, lelkes férfiak állottak eddig is az ügyosztály élén — többre serkenteni és sarkalni, tudta volna fejleszteni az óvodák működését és az óvónőképzés ügyét. Mindent, de mindent meg tudott volna tenni e téren, ami egészségügyi, nevelésügyi és szociális teendőként reánk hárul. Tudott volna szociális szempontokat belevinni a nevelésügy magazinjába és ha kell, akkor egy aranyfonállal vezette volna végig az óvodai nevelés és óvónőképzés terén azt a gondolatot, hogy nem elég annak a zsenge gyermeknek nevelést adni és nem elég őt tanítani, hanem játszva kell tanítani, sokoldalúlag gondozni és szükséges, hogy az a zsenge gyermek három- ós hatéves kora között alapvető magvát képezze a későbbi aratásnak, amit az | elemi iskolákban, és későbben, amikor, már , felsőbb iskolákba jut, az egész magyarság javára, a nemzeti társadalom számára fogunk hasznosítani. Ez egy nagy kultúrfeladat betöltése lett volna, párosulva szociális érzékkel és munkával. Tudom, hofry a t- miniszter úr ennek a feladatnak betöltése elől nem zárkózott el. Készsége is volt hozzá. Hogy mégis milyen erők hatottak közre, (Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: Belső erők!) hogy ennek a nagy feladatnak a betöltését nem vállalta tovább olyan intenzivitással, amilyent megszoktunk tőle más kultúrfeladatok teljesí-