Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.

Ülésnapok - 1935-135

186 Az országgyűlés képviselőházának 135. ülése 1936 május 26-án, kedden. más pártok vagy alakulatok működését» nem tudhatják előre, íha valamit elhatároz, hogy ugyanazon a napon nem történik-e valami más is, (Gr. Festetics Domonkos: A hősök napja nem más valami, az a nemzet napja!) tehát hetekkel előre nem gondolhat rá. (Baross Endre: Mi hódoltunk a munkáshősöknek is!) Nem teheti függővé a maga mozgalmát, a maga megnyilvánulásait attól, hogy ugyanakkor más események is vannak egy bizonyos városban., (Gr, Festetics Domonkos: A hősök vasárnapján más esemény nem volt sehol! — Zaj a jobboldalon,) Mi nem sokalljuk sohasem a mások jogait, hanem a magunk jogait keveseljük és a legkevesebb, amit a munkásság joggal igényelhet, az egyenlő elbánás. Erre nézve tisztelettel kérünk a belügyminiszter úrtól megnyugtató kijelentésejket és főképpen olyan intézkedéseket, • amelyek ezt az egyenlő elbánást a {munkásság számára biztosítják. (yitéz Kozma Miklós belügyminiszter: Az elbánás egyenlő volt, mert más sem kaüott engedélyt!) Jiizekután méltóztassék megengedni, hogy egynénány szót szóljak a szociálpoiitikároi Természetesen sok idom nincsen, a részietekbe nem menetek bele, csak egynéhány mondatol kívánok mondani erről is. A szociális biztosításnak, amely ennek a kornak egyik szükséges kísérő tünete és intézménye, bárom teherviselője van, illetve kellene hogy legyen: a munkás, a munkáltató és az állam. Nos, hogyan állunk tehát a teherviselő felekkel? A munkás fizet, egyetlen fillérrel sem maradhat adós, mert hiszen a béréből, a fizetéséből levonják; itt nincs hiba, ez százszázalékos megoldás. A munkáltató adós maradhat, adós is marad súlyos milliókkal, hiszen éppen ebben a vitában hallottuk, hogy 70 millió pengő körül van az az összeg, amellyel a munkáltató érdekeltség a Társadalombiztosítónak tartozik. Az állam, mint a harmadik köteles teherviselő, fenntartja magának a teljes jogot a parancsolásra, de kivonja magát az anyagi kötelezettségek teljesítése alól, vagy legalább is csak részben teszi ezt. Ez a gazdálkodás csődbe sodorta a magyar szociális biztosítást évekkel ezelőtt, úgyhogy szanálni kellett. Szanáltak, hozzáfogtak egy nagy szanálási műhöz, — de hogyan szanál takl A szolgáltatásokat megszorították, 6000 ipari járadékostól vonták meg a törvényben biztosított és megállapított járadékot, a betegigazolyányokat és az orvosi vényeket külön megadóztatták a járulékokon felül, ugyanakkor pedig az állam szemrebbenés nélkül törölt 4,800.000 pengő összegű olyan hozzájárulást, amelynek fizetésére élő tételes törvény kötelezi. A munkáltatók sokmillió pengővel adósok ma radtak, ugyanakkor azonban, amikor a szolgál tatásokat megszorították, amikor külön adóval sújtották a beteg munkást, a munkáltatóknak sokmillió pengőt elengedtek. Ezek az intézkedő sek, általában ez az egész szociális elgondolás, ez az egész eddig követett módszer ellentétes az igazi szociálpolitika gondolatával s ez csak a szociális és egészségi viszonyok megromlására vezet. Különösen igazságtalan az igazolványok és vények megadóztatása. A biztosított beteg munkást, aki abban a tudatban fizeti a járulékait, hogy majdan, ha szüksége lesz rá, igényelheti a szolgáltatásokat, meglepetés éri akkor, amikor orvoshoz akar menni: először a munkaadói igazolványért, a betegigazolványért kell fizetnie, — ezt az összeget először 20 fil[ lérben szabták meg, most 10 fillérre redukálI ták — azután az orvosi vényért külön kell még 30 fillért fizetnie. T. miniszter úr, t. Képviselőház! Méltóztassék elhinni, hogy igen sok háztartásban, igen sok munkáscsaládnak sokszor hiányoznak ezek a 40—50 filléres összegek. {Ügy van! a szélsőbalodalon.) Amikor a munkás megbetegszik és meg kellene kezdenie a gyógyíttatását, munkaképességének helyreállítását, sokan azért nem tudnak orvoshoz menni, — noha jogigényes tagjai a Társadalombiztosítónak — mert nem tudják leszurkolni a 10 és 30 filléreket, (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ennek az állapotnak talán az Oti. örül, (Farkas István: Nem!) de hogy a munkásság alaposan megsínyli, az egészen bizonyos és hogy később meg fogja sínyleni a szociális és közegészségügyi helyzet, azt hiszem, szakember előtt ez sem lehet vitás. Ide kapcsolom be egy pillanatra, csak egy pillanatra, mert hiszen — mondom — távirati stílusban kell rohannom, a munkanélküliség problémáját. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Ez sokat vitatott kérdés,^ sokat beszéltünk mi is erről a kérdésről, (vitéz Kozma Miklós belügyminiszter: Hála Istennek, javult valamivel!) Ha javult is valamivel a munkanélküliség, magát a problémát meg nem oldották és meg sem kísérelték a megoldást. Azt hiszem, sokáig nem állhatunk ellen e probléma megoldásánál az európai formák elfogadásának. Végtére rá kell térni egyszer. Vagy arról kell gondoskodni, hogy a köz erejével megfelelő mennyiségű munkaalkalmakat teremtsenek, — nem ínségbérek, hanem a megélhetést biztosító, becsületes, méltó munkabérek ellenében — vagy pedig rá kell térni a munkanélküliség esetére való kötelező biztosításra, (Farkas István: Ez az egyetlen helyes álláspont!) amely egész Európában, még reakciós és fasiszta államokban is megvan már és élő valóság. (Farkas István: Nem ők csinálták ugyan, de legalább nem mernek hozzányúlni!) Nincs időm ennél a problémánál tovább időzni, nincs időm számokkal illusztrálni ezt az állításomat és a munkanélküliek szörnyű nyomorát s azt a pusztulást, amelyet ez az állapot jelent a társadalomban. Visszatérve a szociális biztosításnál elkövetett hibákra, kérnem kell a belügyminiszter urat a munkásság nevében, hogy ezeket az antiszociális különadókat, a munkaadói igazolványok és a vények külön díjait méltóztassék eltörölni. Ne méltóztassék fenntartani azt az állapotot, hogy éppen a beteg munkás, vagy a munkás beteg családja rovására szanálják ezt az intézményt, amikor ez nem is jelent túlságosan sokat — talán egymillió pengőt egy egész esztendőben, holott másfelől sok-sok millióról van szó. Nekem is beszélnem kell a helyi önkormányzatok kérdéséről. A fővárosban most folyó szanálási komédiáról nincs időm bőven beszélni, de azt megállapítom, hogy igazi önkormányzat mellett ez a játék fölösleges és lehetetlen lett volna. A szanálásnak erre à módjára nem lett volna szükség. Az önkormányzatnak, ha igazi önkormányzat lett volna, lettek volna más módszerei es egy közület, amelynek talán másfél- vagy kétmilliárd pengő cselekvő vagyona van, amelynek egymillió adózó adózik, amelynek virágzó, sokat jövedelmező nagy üzemei vannak, nem merészkedett volna rálépni arra az útra, hogy