Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.
Ülésnapok - 1935-135
Az országgyűlés képviselőházának 135. ülése 1936 május 26-án, kedden. 179 kapcsolatban hozható fel, (Petrováez Gyula: Csendőrök!) ellenben el akarom mondani röviden, hogyan látom én az utóbbi. 15 esztendőben a belügyi tárca keretén belül — nem mondhatom fejlődésnek, inkább visszafejlődésnek kellene neveznem — a közélet általános szabadsága szempontjából a helyzetet. Főleg a/ a célom: rá akarok pozitíve mutatni, hogyan és hol lehetne 'szerény nézetem szerint mégis egy bizonyos méirtékig ' nyugateurópai irányú fejlődést adni a mi egész, belpolitikai életünknek. {Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Nem beszélek arról a kérdésről, amely tulajdonképpen belügyi kérdés, de természetesen a inai helyzetben különösen túlnő a belügyminiszternek hatáskörén, és ez a választójogi reform. Én csak sajnálom, hogy a választójogi reform kérdése nem a belügyminiszter úrnak szorosan vett kompetenciáján belül intéztetik el, mert meg vagyok győződve, hogy ebben az esetben más légkörben és az 'ország szempontjából kedvezőbb eredménnyel lehetne ezt a kérdést mielőbb elintézni. Nem beszélek arról a másik nagyon súlyos problémáról sem, amely ezidőszerint belügyi hatáskörbe tartozik ugyan, — mert nem tudom, milyen oknál fogva, majdnem rendőri kérdés gyanánt kezeltetik — és ez a tiszántúli nyomorenyhítés kérdése. Ez belügyi hatáskörben kezeltetik, mert nincs gazdája a kérdésnek, végeredményben azonban — és ezt már a múltkor voltam bátor elmondani — ez nem belügyi kérdés, ez az egész kormányzásnak olyan sarkalatos kérdése, amelynek megoldását elsősorban a pénzügyminiszter úrnak kell megfelelő gazdasági politika inaugurálásával leherészt a gazdasági miniszter uraknak megfelelő gazdasági politika inaugurálásával lehetővé tenni, és a belügyminiszter úrhoz tulajdonképpen csak a leadminisztrálása tartozik e kérdésnek. Végeredményban azonban — ismétlen — ez a kérdés is túlnő a belügyi tárca keretein, csak megemlítem azért, mert úgy érzem, hogy sürgősebb és fontosabb probléma a tiszántúli nyomor intézményes enyhítésénél nincs. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) Megemlítem elsősorban azért is, mert szeretném, | ha végre ennek a kérdésnek a központi igaz- j gátasban olyan felelős gazdája lenne, aki teljes hatáskörrel lenne képes ebben a kérdésben döntő módon intézkedni. T. Ház! A szoros értelemben vett belügyi adminisztrációról akarok beszélni és annak az alapelvnek akarok itt kifejezést adni, hogy a belügyi adminisztrációnak — helyesen felfogva — a nemzeti önkormányzat megvalósítása szervének kellene lennie. A nemzeti önkormányzatot kell a belügyi adminisztrációnak európai nívón, a nemzet közfelfogásának megfelelő módon, alulról felfelé megépítve, helyes irányítás és ellenőrzés mellett megvalósítani. Nagy és hatalmas, nemes és magasztos feladat. Ez a belügyi adminisztráció feladata, nem pedig egy központi akaratnak merev módon az ország népére és lakosságára való rákényszerítése. Ebből az általános elvből folyik azután az a kritika, amelyet bátor leszek elmondani. Utalnom kell itt arra, hogy a régi magyar közéletnek az egyéni szabadságot a renddel összeegyeztetni tudó színvonala — sajnos — lényegesen alábbszállott részben tőlünk független és mindenesetre a mai Magyarországtól független okokból, amilyenek elsősorban a világháború, másodsorban pedig a világháború után bekövetkezett forradalmak voltak. A világháború előtt az 1912 : LXIIL, majd a LXVIII. és LXIX. tc.-kek alapján az úgynevezett kivételes hatalom lépett életbe, és ennek a háború idejére indokoltan bevezetett kivételes hatalomnak a háború befejeztével való azonnali visszafejlesztése, illetőleg normalizálása az állapotoknak lehetetlenné vált, mert hiszen a világháború után még nagyobb felfordulás, még nehezebb viszonyok következtek úgyhogy a világháború s az azt követő forradalmak és megrázkódtatások közepette a kivételes hatalom alapján tett intézkedések — sajnos — túlságosan beidegződtek a magyar adminisztrációnak, a magyar közéletnek a rendszerébe és olyan gondolatok nyertek polgárjogot a magyar közéletben ennek a — sajnos — túlhoszszúra nyúlt kivételes időszaknak a következményeképpen, amely gondolatok azután megteremtvén a maguk szerveit s kitermelvén a maguk megfelelő bürokráciáját is, hovatovább öncél gyanánt jelentkeztek és élték a maguk életét részben a mai napig. De utalnom kell arra is, hogy a kivételes hatalomról szóló intézkedések sokszor nagyon drasztikus lehetőségei kétségkívül egy kényelmesebb, könnyebb és kellemesebb kormányzást tesznek lehetővé, mint tettek lehetővé a régi magyar törvények alapján való szabadabb, índividuálisabb és bizonyos mértékig a kormányzat befolyását sokkal szerényebb keretek közé korlátozó tényleges törvényeink, és ennek következtében a természetes emberi kényelemszeretet is közrejátszik abban, hogy a kivételes hatalomról szóló intézkedések jelentékeny része a mai magyar adminisztrációban — részben teljesen hibásan — még mindig fennáll és zavarólag hat a magyar közélet autonóm fejlődésére. Csak példaképpen akarok néhány dolgot felhozni erre vonatkozólag. Itt van például a főispáni jogkör, amelyet az 1886 : XXI. te. 57. ^-a szabályozott. Mondhatom, nemes elődeink törvény tudásának, alkotmány tiszteletének és közjogi egyensúlyérzékének egyik legszebb bizonyítéka ez a törvényszakasz, am el vb en megjelölték tulajdonképpen az állami, a kormányzati befolyásnak az autonómiákkal szemben elfogadható szükséges és helyes kereteit ós korlátait. Mert mit is mond ez a szakasz? Azt mondja, hogy a főispán — aki semmiesetre sem mint hivatalnok, hanem mint méltóság kezeltetett a régi magyar közéletben — ellenőrzi az adminisztrációt és gondoskodik. az állam közérdekű szempontjainak az autonóm akarattal v T aló összhangbahozataláról. Ideális, a közérdeknek és a nemzet érdekének mindenben megfelelő feladat ez, amelyet a főispánok a múltban valóban egy igen magas tekintély és valóságos közjogi méltóság palástjába burkolva tudtak álmagyar közéletben mindenkor az ellenzék számára is tiszteletet parancsoló módon érvényesíteni, (vitéz Szalay László: Ma is!) Mi ma a főispán tevékenységi jogköre? Itt nem is akarok arról beszélni, hogy pártelnök és kortes. Ezt ki akarom kapcsolni, mert ezt az egész Marton-féle elgondolást nagyon múló epizódnak tartom én ennek a nemzetnek az életében, (Egy hang balfelől: Reméljük!) amellyel foglalkozni sem érdemes. Az ilyen kinövéseket lerázza magáról ez a nemzet, mert ez a nemzet egészséges, az ilyen kinövéseket utálja és ledobja magáról. Nem erről beszélek tehát, (vitéz Szalay László: A jóslások nem váltak be!) Arról beszélek, hogy az 1912 : LXIII. tc.-ben foglalt felhatalmazás alapján a világháború alatt és után kifejlődött a 'főispán-kormánybiztos 24*
