Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-131

606 Az országgyűlés képviselőházának 131. ülése 1936 május 18-án, hétfőn. ilyen módon való megteremtése egyben az állami deficit lefaraghatásának, jövőbeli biztositéka. A kiadások emelésére irányuló legtöbb kívánsággal szemben tehát elzárkóztam, viszont kötelességet teljesítettem — úgy érzem — akkor, amikor néhány döntően fontos ponton, ahol vitális nemzeti érdekekről van szó, emeltem a kiadásokat, mégpedig úgy, hogy nem a szükségletnél kevesebbet, hanem lehetőleg ánynyit igyekeztem nyújtani, amennyi az eredmény teljes eléréséhez tényleg megkívántatik. (Helyeslés a jobboldalon.) Ezeket a -célokat lelkiismeretesen igyekeztünk helyesen kiválasztani. Es ha szigorúan megvizsgáljuk azokat a kiadási tételeket, amelyeket itt az általános vita során kifogásoltak és ha feltételezem, de meg nem engedem, hogy ezek a kifogások mind helytállók volnának, akkor is ezek a tételek a. budget végösszegét ezrelékekben is alig kifejezhető mértékben érintették, a költségvetés összképét tehát alig: befolyásolták volna. Ha viszont azokat a kiadástöbbleteket és bevételcsökkentéseket veszem számba, amelyeket egyes felszólalók egyèlXKênt a legnagyobb jóakarattal és az egyes tételeknél talán nem is feltűnő^ mértékben itt kívántak, akkor meg kell állapítanom, hogy^ e kívánságok teljesítése esetén a költségvetés a mai deficit többszörösével zárulna. Ezek a körülmények megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy ez a 'költségvetés a haladó és cselekvő, de egyben józanul konzervatív vonalvezetésnek ma reálisan egyedül lehetséges mesgyéjén halad. (Ügy van! Ügy vont jobb felől.) Gyakorlatilag, t. képviselőtársaim, egyébként végeredményben mégis csak az; a döntő, hogy a deficit fedezésére igényibe vettük-e na^ gyobb mértékben a magángazdaság tőkéiit és gyöngítettük-e ezzel a magángazdaság tőkeképző erejét? Ebben a vonatkozásban megnyugvással mutathatok rá arra a pénzügyi bizottságban, de a plénumban is nagy elismerés mellett kiemelt tényre, hogy már két esztendeje, és így a folyó évben sem terheltük meg ezen a címen a magánffazdaságoft, és liogy a 27 millió pengős legutóbbi beruházási összeg előteremtése körül is sikerült érvényesítenem ezt a nagyon fontos szempontot. Ezzel, úgy hiszem, hogy az adott nehéz helyzetben egyedül lehetséges választ megadtam; arra a vita során felmerült és a magam' részéről egyébként helyesnek tartotifc óhajra, hogy az 1931 óta valóban kényszer nyomása alatt, hibánkfon kívül négyszeresére emelkedett belföldi függő adósságokat lehetőleg ne növeljük, hanem az> előfeltételek megteremtése esetén csökkenteni igyekez7Ünk Ha most a költségvetés egves részletei™ röviden rátérek, elsősorban azokkal a tételekkel kell ezt megtennem, amelyeket olyanok gyanánt hoztak fel- mint amelvek elsősorban és főrészben okai deficitünknek. Ilyenek az állami üzemek, amelyekkel részletesen foglalkoztak a vitában, többek között sürgetve és helyeselve az államnak azt az állandó törekvését, hogy fokozott takarékoskodás és racionalizálás által a deficitet csökkenteni igyekezzünk. A deficit szempontiá.ból leginkább a Máv. és a Mávag. jönnek tekintetbe. Hangsúlyoznom kell, hocry &% államvasutaknál a racionalizálás és a takarékosság terén nagy eTedméuyeket értünk el, amelyek az összehasonlítást kibírják a külföldi vasutak hasonló törekvéseinek eredményeivel; nemcsak kibírják, hanem részben felül is múlják azokat az eredményeket és ezt nemcsak belföldi, hanem külföldi szakértők is elismerik. A trianoni^ szerződés által teljesen irracionálisán szétszakított és lemetszett vasúti hálózattal a Trianon által a Máv.-ra is rárótt nyugdíjtehertöbblettel, (Ügy van! Ügy van!) a gazdasági életnek és különösen a mezőgazdaságnak a tisztán üzleti szempontok ebben az esetben kötelességszerűnek mondható háttérbe szorításával nyújtott igen nagy kedvezmények mellett, — legyünk őszinték, t. Képviselőház — ma a Máv. üzemét deficitmentessé tenni lehetetlen. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy e felé az irány felé továbbra is a legnagyobb eréllyel nem kellene törekednünk mindazoknak az eszközöknek igénybevételével, amelyeket felsoroltam idei, de különösen tavalyi expozémban. Hangsúlyoznom kell a vita során elhangzott ellenkező felszólalással szemben, hogy ebben a vonatkozásban is feladata magaslatán áll az Államvasutak vezetősége és nem rosszalást, hanem elismerést érdemel. Az állami gépgyárakkal kapcsolatban az egyik felszólaló kifogásolta, hogy a vasiparnak belföldi és külföldi kedvező helyzetének javulása ellenére a deficit lényegesen emelkedett. Ez a megjegyzés talán az úgynevezett zöld füzetekben található átmeneti adatok ismeretére támaszkodik, mert a való helyzet a most tárgyalt költségvetés tekintetében az, hogy az állami gépgyárak deficitje nemcsak nem emelkedett, hanem 825.000 pengővel csökkent. A deficitnek kívánatos csökkentését nehezíti itt az adósságoknak és a nyugdíjaknak magas terhe, amelyet a mostani vezetők Örökségképpen vettek át a leromlott és hosszú időn át nem javított gépparkkal és felszereléssel együtt, amelynek fenntartását és mellőzhetetlen javítását a szerény folyó bevételekből kell fedezni. Ilyen körülmények között ennek az intézménynek helyes működtetése a javult vasipari konjunktúra mellett is sok gondot okozó feladat és az iparügyi miniszter úr ezt különös figyelemmel kíséri, tekintettel arra is, hogy ez szociális szempontból is fontos, mert hiszen körülbelül 9000 család exisztenciájáról van szó. Mások a felszólalók közül a deficittel kapcsolatban a kiadások egyes csoportjaira fordított, összegeket kifogásolták, így különösen sokallbtták a személyi járandóságokat és nyugdíjakat. Magam is azon a véleményen vagyok, — és azt hiszem, kivétel nélkül mindnyájan egyetértünk abban — hogy különösen a nyugdíjteher, rendkívül nagy súllyal nehezedik költségvetésünkre, (Ügy van! Ügy van!) de számolnunk kell bizonyos adottságokkal, ame; lyeken nehezen változtathatunk. Ezek közül ki kell emelnem — bár ismétlés t — a trianoni nyugdíjterhet, amely számításaink szerint, még ma is több, mint 80 millió pengőt tesz ki. (Mozgás.) Ezzel a teherrel — ha csökkenő mértékben is — sajnos, még évtizedeken át számolnunk kell. Oka a fokozódó nyugdíj terheknek az is, hogy a régi jó idők nagy fejlesztési és szervezési programmjának következtében^ különösen a 90-es években és a századnak elején, létszáuiiszaporítások történjek. státuszrendezéseket hajtottak végre. Ezeknek következménye most jelentkeziik a nymgdíjaknak szanorodásában. Oka továbbá a nyugdíjnövekedésnek, ami egyébként kedvező jelenség, hogy — hála az orvosi tudomány feilődésének — az, emberiség élettartama jelentékenyen meghosszabbodott. (Derültség.) Ez nemcsák azt jeleníti. ;. hogy a nyugdíjasok ós özvegyek hosszabb idönát élvezik járandóságaikat, hanem azt m jelenti,