Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-127

Az országgyűlés képviselőházának j a törvényt sérelmezték már a múltban és sérelmezik most is ennek a nagylétszámú Máv.mühelynek munkásai. Abban az időben igen komoly kortesek kijelentették, hogy mindent rendezni fognak, de most választás előtt lévén, nem érnek rá ezzel foglalkozni. Vártam csupa tapintatból, nem szóltam hozzá, mert hiszen a kormányzópárt képviselőjelöltje volt arra illetékes, hogy meghatalmazást adjon, hogy ilyen ígéreteket tegyenek kortesei, vártam ezideig, de bármennyire is sajnálom, most már meg kell emlékeznem arról, hogy itt nyugdíjkérdés, napidíjkérdés, óradíjkérdés rendezéséről és a munkaresszortokban való elhelyezkedés kérdésének rendezéséről van szó. Egy magyar családapa nem tud megnyugodni abban, hogy ő, aki 6 vagy 8 esztendeig tanulta a mesterségét, csak annyira tudja hasznosítani gyermekeinek, családjának javára, mint az az ember, aki tisztességes magyar ugyan és becsülettel végzi kötelességét, de egyszerű capszámosi minőségben van. Méltóztassék ezt a kérdést figyelembe venni, ezt rendezni kell. * Ne maradjon ez ígéret. Kóvid időn belül újra visszatérek rá, mert hiszen hivatva érzem magamat arra, hogy a választókerületemben fennálló állapotokkal foglalkozzam, bármenynyire is tiltva van ezeknek az embereknek, hogy szóbaálljanak »náck-képviselővel, vagy . pedig annak harci társával, — hogy romantikusabban fejezzem ki magamat — mégis kötelességszerűen fal kell említenem. (Rátz Kálmán: Mi az, hogy náci-képviselő? — Malasits Géza: Nemzeti szocialista! Nationalsozialistische Deutsche Arbeiter-Partei — náci.) Mindenesetre azt kell látnunk, hogy a nagytőke és főleg a nemzetközi nagytőke rajta tartja kezét kereskedelmünkön. Ennek következtében még azok sem tudnak hathatósan munkálkodni, akik jóakaratúlag és önzetlenül akarják vinni az ügyeket a magyar kereskedelem szemportjából. Hogy mit jelent a vámsorompók lezárása, azt nem, kell itt a t. Háznak magyaráznom. A vámsorompók lezárásával lehetetlenné teszik, hogy a magyar termelőosztály, a magyar mezőgazdák kiszállítsák exportképes terményeiket az ezeket felvenni képes külső országokba. Már pedig kell, hogy a magyar mezőgazdák kiszállíthassák terményeiket, mert a magyar munkásság és a magyar közönség nem tudja ezeket mind megvásárolni. A magyar külkereskedelmi hivatal pedig vigyáz arra, hogy csak az illetékesek és a titkokba beavatottak számára nyíljék meg a lehetőség a kiszállításra. (Egy hang a jobboldalon: Halljuk a titkokat!) Majd rá fogok ezekre is térni. Már pedig az ilyen kereskedelmi tilalom semmiképpen nem szolgálja a magyar kereskedelem felvirágoztatását. A kartelek a kormányzat vámszedői. Nagyon nehezményezem az adófizető polgárság nevében azt, hogy a kormányzat nincs annyi bizalommal az adófizető polgárok iránt, — mezőgazdaság, ipar és kereskedelem iránt egyaránt — hogy bízna abban, hogy tisztességesen és becsületesen megkeresett filléreik egyrészét he fogják fizetni adóba, hanem rájuk szabadítja a karteleket, hogy elvegye tőlük még azt a nehéz munkával megszerzett pár fillért is, amelyet a mai nehéz viszonyok között összekapargattak. Bár én esak ^filléreket mondtam, ezrekről és tízezer pengőkről van itt szó, amelyeket a kormányhatalom átenged a karteleknek, amit azok viszont az adófizető polgárságtól szednek el. Pedig szerintem a ma7. ülése 1986 május 12-én, kedden. • 383 gyár kereskedelem és általában a magyar termelés sokkal jobban felvirágozna, ha azokat a vasneműeket, iparcikkeket, gépneműeket, amelyeket külföldről olcsóbban hoznak be, nagyon sok esetben jobb kivitelben is, onnan hozhatnánk be, mert ez versenykészségre késztetné az ipart, hogy ne egyedül érezné magát a páholyban, hogy ne olyan fölénnyel diktálna és adná a nagyurat a kartel. T. Ház! A nemzeti vagyonnal gazdálkodni kell. Most ez a probléma került megoldásra. Olyan beruházásolkat kell tehát eszközölni, amelyek a nemzet hasznára válnak. Úgyszólván minden felszólaló t. képviselőtársam kitért már a csatornázás kérdésére. A magyar mezőgazdaság, különösen pedig a Tiszántúl most sínyli meg azt, hogy annakidején olyan nagyon intenzíven karolták fel a csatornázást. Levezették a vadvizeket, így nincs elég légköri nedvesség, nincs csapadék, tönkremegy a növényzet, már pedig hiába itt műeső, öntöző segítségével nem lehet eredményt elérni. Aki gazdálkodik, az tudja ezt. A víztároló medencék megépítése lehet, hogy mérnöki szempontból ideális és nagyszerű, de ott kint az életben nem állja meg minden tekintetben a helyét. Egy példára hivatkozom. A Hortobágyon egy kísérleti telepet állítottak fel, egy kísérleti építményt létesítettek, amely százezer pengőnél is többe került. (Malasits Géza: Telik a város pénzéből!) Az az

; állam pénzéből telik. Erre rá lehet mondani jó paraszti közmondással, hogy itt többe kerül a pányva, mint a malac. Az, hogy egy liter vizet beleemeljenek a tárolóba, másfél liter vízbe keiül. Természetesen a tároló medencék ma már szárazak és olyan gyönyörűen lengeti azokban a szél az ott termett kákát, hogy annak a létesítménynek semmi értelmes haszna sincsen. Az útépítés terén rendkívül hátrányban vagyunk különösen a tiszántúli területeken, A Tiszántúlon nagyon rossz utakon kell járnunK. Bár ezt az a nagyszerű idegenforgalom, amely ma repülőgépen bonyolítja le utazásait, nem is fogja megsínyleni, de még mindig akadnak olyan emberek, akiknek nem telik repülőgépre. (Takács Ferenc: Sőt még vannak, akik gyalog járnak!) akik kénytelenek kocsin vagy szekéren járni, márpedig megemlegeti a magyarok istenét az, akit megkoesikáztatnak a Tiszántúlon akármelyik köves úton. Ez talán a kisebbik hiba, de van egy nagyobb dolog, mégpedig az, hogy pályázatok kiírásánál, pályázatok ehiyerésénél arra fektet súlyt a kereskedelmi kormány, hogy a pályázók közül melyiknek van biztosabb kauciója. Mi történik ezen a téren? Önmagának kezes az állam. Nem történik itt más, mint az, hogy a szerződést bemutatják egy banknak, amely azt finanszírozza, leveszi a 4—5%-os hasznot és a mellett bemutatják azt a garancialevelet magának a kormánynak. Ezt én rendkívül helytelenítem, különösképpen akkor, amikor bitumenes, kátrányos és egyáltalán olyan- anyagból épített utakat készítenek, amelyeknek anyagát külföldről importálják. Tekintettel kellene lennünk pompás hazai termeivényeinkre. Ugyancsak debreceni viszonylatra kell hivatkoznom, amikor a cementmakadámutak megéoítésére utalok. Ott nagyon jól bevált ilyen úttestek vannak, nagy forgalom bonyolódik le rajtuk. Ez magyar termeivény, a magvar ipar produktuma- ezeket az ipari termékeket kellene tehát kipróbálni és el kellene vetni, kerülni kellene minden olyan cikket, amelyet külföldről kell importálnunk. Azon kellene lenni, hogy amikor 54*