Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-126

Az országgyűlés képviselőházának 126. ülése 1936 május 8-án, pénteken. 313 csak a múlt esztendőben, 1'2 millió pengővel emelkedtek, a nyugdíj terhek pedig: 4 millió pengővel, ami összesen 5'2 millió pengőt tesz ki. A közterheket nálunk elsősorban és pedig aránytalan mértékben a mezőgazdasági viseli. Éppen ezért egyenesen aggályosnak tartom a költségvetésnek azt a tételét, amely egyenesadó címén 2'8 millió pengővel többet irányoz elő. Ennek túlnyomó részét bizonyára ismét az ingatlanvagyon lesz kénytelen viselni. Az adórendszernek; régen beígért reformja folyton késik, pedig már az illetékes tényezők is elismerték azt^ hogy a jelenlegi adórendszer nem igazságos és a kisexisztenciák számára sokszor elviselhetetlen terheket jelent. Ezekről a terhekről maga a pénzügyminiszter úr elismerte költségvetési beszédében azt, hogy rettenetesen súlyosak. Az adózásnak, vagyis a közteherviselésnek alapelve az igazságosság kell, hogy legyen, az igazságosság pedig az, hogy mindenki teherbíró képességének^ tehát vagyonának és jövedelmének 'megfelelő mértékben adózzék. Nem igazságos a mostani adórendszer azért, mert aránytalan módon terheli meg az ingatlanvagyont. Ennek az igazságtalanságnak megszüntetése csak fokozottabb mértékben történő progresszív vagyon- és jövedelemadó útján és az ingóvagyonnak igazságos megadóztatása által érhető el, mert nálunk különösen az ingóvagyon élvez jogosulatlan előnyöket a ház- és földtulajdon rovására. Való igaz, hogy az ingatlanvagyont lehet adó szempontjából a legkönnyebben megfogni, ez a tény azonban még! nem jelentheti azt, hogy éppen ezért vele szemben igazságtalanul járjunk el. Nem szabad és nem lehet arra az álláspontra helyezkedni, hogy a földnek akkor is adóznia kell, ha a termelés tulajdonképpen ráfizetéssel jár és hogy ilyenkor jövedelem híjján az illetőnek voltaképpen vagyonából kell adót fizetnie. Elviselhetetlennek és embertelennek kell minősítenem azt az adórendszert, amely az elé a kérdés elé állítja az laidózót, hogy vagy az adóját fizeti ki és akkor egyéb kötelezettségeinek nem tud eleget tenni, vagy pedig az illető egyéb tartozásait, adósságait rendezi, akkor pedig adót nem képes fizetni. Ezért hangzik el nálunk annyi panasz arról, hogy nincs megfelelő adómorál. Ha nincs, akkor teremteni kell, de nem úgy, hogy azt a becsületes adófizetőt folytonosan újabb és újabb terhekkel rakjuk meg, hanem úgy, hogy a legszigorúbb büntetéseket kell alkalmazni azokkal szemben, akik adójukat eltitkolják. Meg vagyok győződve, hogy őszinte és becsületes jövedelembevallás esetén az jadókules emelése nélkül el lehetne tüntetni az államháztartásból a fennálló deficitet. Aggodalmiaisnak tartom éppen ezért az át alán« s gazdasági helyzet mérlegelése és a ikereseti lehetőségek fokozatos csökkenése állapján azt, hogiy ezt a tervibevett 2'8 millió pengő adótöbbletet ismét csak a kis exiszteneiáknak és az ingó vagyonnak az újabb megterhelésével tudják behajtani. Magyarországon a közterhek túlságos magasan vannak megállapítva, hiszen azok a nemzeti jövedelemnek körülbelül 40%-át teszik ki. Egy ilyen túladóztatott társadalom iái ránehezedő terhek alatt tisztességesen megélni, eredményes termelő munkát folytatni, emellett még tőkét is gyűjteni teljesen képtelen, különösen akkor, ha ez az igazságtalan adóztatás évek hosszú során keresztül iaj társadalomnak mindig egy és ugyanazt a rétegét sújtja. Azt látjuk ugyanis, hogy (amikor a mezőgazdaság rentabilitása még javuló gazdasági konjunktúra közepette is kérdés tárgyát képezi, ugyanlaikkor számtalan olyan gyáripari vállalat van, amely a konjunktúra minden előnyét ki tudja használni a maga számára s ennek ellenére az adómentesség kedvezményét is élvezi. (Szeretnénk már egyszer tisztán látni, pontos -statisztikai adatok alapján, mekkora összeget tesz ki az a kedvezmény, amelyet ezeik a vállalatok adókedvezmény címén egy esztendőn keresztül élveznek. Sajnos, a mi rendszerünk abban ;a; hiányban is szenved, hogy a nemzet nagy tömegét képező

1 ikis exiszteneiáknak, a földmíveseknek, a kisiparosoknak és a kiskereskedőknek érdekeit veszélyeztető nagy vállalatokat külön adókedvezményekben részesít i^ és ezáltal az illetőknek sokszor boldogulását, sőt iái megéhetését is veszélyezteti. Mindazok az intézkedések, amelyek a múltban ennek a lehetetlen helyzetnek a megváltoztatására és megszüntetésére történtek, eredménytelenek maradták. így csak papíron van meg ma is az 1931-es ipartörvény, amely elrendelte a főváros üzemeinek megrendszabályozását. Azt látjuk, hogy e törvény ellenére vannak vállalatok a fővárosban, amelyek ma jobban virágoznak, mint valaha és folytatják gyilkos versenyüket a kisiparral és kiskereskedelemmel szemben, pedig ez utóbbiak sokkal több egyén számára tudnának megélhetést biztosítani, és így sokkal több munkanélküli egyén válna az állam hasznothajtó polgárává akkor, ha ezeknek a, mammutv áll álatoknak a működési körét vi&szaszorítanák a szükségesnek mutatkozó mértékben. A kisiparnak ez a nehéz, szinte válságos helyzete eredményezte az elmúlt esztendő egyik legjobb törvényalkotását: az ipari közigazgatásról szóló törvényjavaslatot. Ez a törvény azonban csak a kézműiparosság szervezkedési kérdéseit oldotta meg, de nem oldotta meg azt a válságos helyzetet, amelyről a vita során a felszólaló képviselők túlnyomó számban megemlékeztek, amelyet mindanynyian el is ismertek. A kormánynak feladata, hogy ebben a túlméretezett költségvetésben megtalálja a módot és lehetőséget ezek anyagi támogatására. Szükség van arra, hogy a kisiparosságot és a kiskereskedelmet olyan módon támogassa és segítse, ahogyan azt ez a nemzet szempontjából fontos társadalmi osztály jogosan megérdemli és ezáltal ennek további boldogulását elősegítse. Éppen ezért én nagy örömmel vettem tudomásul azt, hogy a pénzügyminiszter úr 200.000 pengővel felemelte a kisipari hitelakció részére juttatandó állami hozzájárulást. Ezt azonban csak kezdő lépésnek vagyok hajlandó tartani, mert meggyőződésem szerint ez az összeg közel sem lesz elégséges a fennálló szükségletek fedezésére. T. Képviselőház! Azok közül az igazságtalan adónemek közül, amelyek különösen a falun sokszor elkeseredést váltottak ki a múltban, első helyen a közmunkaváltsággal kapcsolatos adónemeket kell megemlítenem. El kell ismerni azt, hogy egyesi törvényhatóságok tényleg belátták ennek az adónak antiszociális és igazságtalan voltát és történtek is bizonyos intézkedések, amelyek a helyzet megkönnyítését, javulását eredményezték, de ezek az intézkedések még mindig elégtelenek arra, hogy a bajokat gyökeresen orvosolják. Tarthatatlan állapot volt a múltban, hogy minden kisembernek egy-egy igavonó állat után egynapi közmunkát kellett végeznie, vagy amennyiben ennek végzésére nem került sor, akkor tíz pen44*