Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-125

260 Az országgyűlés képviselőházának folyton növekvő emelkedése és a nemzeti jövedelemben való mind nagyobb részesedése azt mutatja, hogy az állami beavatkozás évrőlévre, nőttön-nő. Arról lehet vitatkozni, hogy az állami beavatkozásnak ez a mértéke kívánatos-e, helyes-e, vagy káros és veszélyes-e 1 De azzal legyünk tisztában, hogy itt nem múló jelenséggel állunk szemben. S én most nemcsak Olaszország és Németország példáit említem fel, ahol az állami beavatkozás kézzel foghatóan jelentkezik, hanem idézni fogom a ma élő egyik legnagyobb angol közgazdásznak, Keynesnek a közelmúltban megjelent könyvét, amelyben azt mondja (olvassa.) »A kormány gazdaságpolitikájának olyan irányban való kiterjesztése, hogy nagyobb összhangot teremtsen a fogyasztási készség és az invesztíciós hajlandóság között, a régi közgazdászok számára az individualizmusnak elképzelhetetlen korlátozását jelenti. Én azonban az állami beavatkozásnak ezt a formáját mégis védelmembe veszem, — mondja Keynes — mert ez az egyetlen gyakorlati eszköz arra, hogy a mai gazdasági rendszer a maga egészében egyáltalában továbbra is fennmaradhasson.« Ezt a tételt én is vallom, de nyomban hangsúlyozni kívánom azt, hogy az állami beavatkozás csak akkor fog célra vezetni és akkor lesz eredményes, ha függetleníteni tudja magát az egyes érdekcsoportok befolyásától, a nagytökétől és a nagybirtoktól. Az állami beavatkozás csak akkor lesz eredményes, ha a megváltozott és a rendkívül gyorsan változó gazdasági élethez rugalmasan alkalmazkodni tud, olcsó és jó lesz. És végül csak akkor lesz eredményes, ha nem téveszti célját, vagyis a széles rétegek, a nemzetfenntartó néprétegek érdekei irányában működik, nem pedig kevesek érdekeit védi. (Úgy van! Ügy van! bal felől.) Ebből a szempontból kívánom vizsgálni a költségvetést, arra igyekezvén rámutatni, vájjon a jelenlegi kormány abszolutisztikus hatalmát milyen mértékben állítja be a széles néprétegek támogatására és ezen keresztül a nemzet megsegítésére avagy pedig talán csak kevesek érdekeit védi. Elsősorban azokkal a tételekkel kívánok foglalkozni és azt az irányvonalat fogom megjelölni, amelyen véleményem szerint a nemzet jövője biztosítva lesz. Az első helyen említem fel a kultusztárca költségvetését, mert meggyőződésem az, hogy azok az összegek, amelyek a nemzet széles rétegeinek erkölcsi és műveltségi színvonalát emelni hivatottak, a legérdemesebben és leghasznosabban kiadott összegeket jelentik. Ha r az egyes országokat abból a szempontból kívánom összehasonlítani, hogy milyen áldozatot hoznak jövő generációjuk művelésének és erkölcsi színvonalának emelésére, vagyis milyen mértékben folyik felfegyverzésük a nyugodt, békés évek küzdelmeire, akkor legnagyobb sajnálatunkra is meg kell állapítanunk, hogy Magyarország ezen a téren nagyon szomorú helyet foglal el. Mint általában, ez esetben is a külfölddel való öszszehasonlításnak számtalan nehézsége van, de mégis jellemzők azok a számok, amelyek azt mutatják, hogy az egyes országokban a kultuszköltségeknek milyen része, milyen nagyságrendje esik egy-egy lakosra. Amíg azt találjuk, hogy Angliában egy lakosra 88 pengő, Ausztriában 33 pengő, Csehországban pedig 15 pengő kultuszköltség jutott, addig Magyarországon ez az^ összeg nem érte el a 13 pengőt, és utánunk már csak Jugoszlávia és Románia következett 7, illetve 8 pengős fejenkinti kul5. ülése 1936 május 7-én, csütörtökön. buszköltséggel. (Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: A községiek is benne vannakl) Igen, benne vannak az állami és önkormányzati költségek. (Hóman Bálint vallásés közoktatásügyi miniszter: A községiekkel együtt?) Igen. Nagyon jól tudom természetesen azt, hogy a nemzetközi összehasonlítások nagyon sok esetben helytelenek, mert — hogy csak egy dologra utaljak — itt van például a valuták átszámításának kérdése. En ugyan ezt aranyalapon végeztem, de nyilvánvalóan belejátszik ebbe az összehasonlításba még az a körülmény is, hogy egészen más életstandard és árszínvonal uralkodik az egyik és a másik országban. Ezek az óriási eltérések azonban mégis azt mutatják, hogy a valóságban is nagyon sajnálatos különbségek mutatkoznak hazánk rovására. De azt mutatják ezek a számok, hogy az angol világbirodalom hatalmát nemcsak a legnagyobb és legerősebb tengeri flotta és a repülőhadosztályok számtalan gépe teszi, hanem a,z a közel 90 pengős fejenkinti kultuszköltség is, amely lehetővé teszi azt, hogy az angol nemzet az új generációt arra a szintre, arra a műveltségi fokra emelje, amely szükséges ahhoz, hogy Anglia az egész világot uralja. (Az elnöki széket Sztranyavszky Sándor foglalja el.) De még siralmasabb a helyzet akkor, ha arra gondolunk, hogy Magyarországon a szerény 13 pengős fejenkénti kultuszköltségből viszonylag nagyobb hányad jut a felsőbb oktatásra, mint a nyugati államokban, magától értetődőleg éppen e miatt az alacsony fejhányad miatt. A magyar állam kultuszköltségvetésében a széles néprétegek nevelését, a népoktatást 331 millió pengőnyi összeg szolgálja, ami azt jelenti, hogy egy-egy tanköteles gyermekre 35 pengő esik. Most egy másiik végletet említek, Amerikát, ahol ez a tétel az amerikai költségvetés kihangsúlyozott adata szerint 80 dollárt, vagyis 250 pengőt tesz ki. Annak ellenére tehát, hogy alig másfél évtized alatt előző kormányaink a múltban ,a népiskolák számát 6875-re emelték, népoktatásunk még mindig siralmas helyzetben van, és fő jellemvonása a túlzsúfoltság és ennek következtében a nívótlanság. Magyarországon egy tanítóra átlagosan 52 tan köteles gyermek jut ugyanakkor, amikor Angliában 29, Ausztriában 31, Bulgáriában 39, Jugoszláviában 48 és csak Románia népoktatása áll e tekintetben valamivel mögöttünk, ahol ugyanis egy tanítóra 54 gyermek jut. De Magyarországon az átlagosan egy tanítóra jutó tanulók száma ezenfelül még nagy eltéréseket is mutat az egyes vidékek szerint. Meri gondol junik csak a dunántúli egykés vidékek elnéptelendő iskoláira, ahol a tantermekben néhány padban immár csak 10—15 vánnyadt gyerek ül és gondoljunk most az ország északkeleti vidékeinek vagy akár a Duna-Tisza közének túlzsúfolt iskoláira, ahol — mint szülőfalumban, Farmoson is — egy tanítóra 100—120 gyerek jut. Kérdem, vájjon lehetséges-e ilyen túlzsúfoltság mellett komoly művelést és különösen népnevelést adni<? De talán még sokkalta nagyobb feladatot ró a tanítóra az a helyzet, amelyet nem egy esetben láttam, hogy 80 tanulót kell á hat elemi osztály különböző anyagára egy teremben tanítani. Igen t. Ház! Ha Magyarországon nem az angol viszonyokat, hanem csak a bolgár viszonyokat kívánnák elérni, (Hóman Bálint vallás-