Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-123

Az országgyűlés képviselőházának 123. ülése 1936 május 5-én, kedden. 149 ítélem meg azt is, hogy a pénzügyminiszter úr ma talán szembehelyeakedve minden teóriával, a legkisebb házak adómentességét megvalósította. En ehhez akarom hozzáfűzni gondolataimat. Eigész Európa egyebet sem tesz, csak a szolidaritási ellen küzd. A népek szolidaritása megbomlott az egész vonalon. Van azonban, egy szolidaritás, atmely rettenetesen tragikus^ és ez a kultúrállainok népesedési összeomlása, amely felé haladunk. Lehet azt mondani, hogy ezen a téren tulajdonképpen nines különbség <a kultúrállamok közt, csak az a különbség, hogy a haj mérete; milyen na,gy. Itt különböző sorozatos tényezők összhatásáról van szó, de mégis a gazdasági élet megtorpanása az, amely ezt a folyamatot előidézte és előmozdítja. Ezért a magam részéről is javasolom, hogy adópolitikánk továbbmenőleg mint eddig, az örökösödési adó, az illetékek és más adók terén a gyermeklétszám alapján tétessék vizsgálat tárgyává. (Taps a jobboldalon és a középen.) Ezzel népesedési politikánk nagy kérdését oldjuk meg és óriási lépésekkel viszszük előre a tőkeképződés megerősödését. (Rassay Károly: Csináljuk meg! — Halljuk! Halljuk! a jobboldalon és a középen.) T. Ház! Ezzel kapcsolatban akarok foglalkozni a hitelpolitika problémájával. Sajnos, itt is csak távirati stílusban gondolatokat követve haladhatok. Ha nézem nálunk bankjaink tevékenységét, úgy ezt a tevékenységet korszakokra oszthatom. A világháború előtt bankjaink tevékenyen hozzájárultak a nemzet gazdasági megerősödéséhez. A világháború után beigazolták azt, hogy jól vannak vezetve és ha itt most felsorolnám azokat az összeomlásokat, amelyek más államokban bekövetkeztek, igazat kell, hogy adjanak t. képviselőtársaim a tekintetben, hogy nem lehet letagadni azt, hogy bankjaink megfeleltek hivatásuknak. De annak ellenére, hogy ilyen szépen folytatták a múltban tevékenységüket, azt hiszem, az előtt az időszak előtt állunk, amikor a mi hitelpolitikánk bizonyos változásokat, módosulásokat követel. Éppen ezért melegen üdvözlöm mindazokat a koneentrális törekvéseket, amelyek hitelrendszerünk egységesítésére irányulnak. Hozzáteszem azonban, hogy számolnunk kell azzal, hogy végeredményben hosszú időre önmagunkra, saját erőnkre leszünk utalva, de hiszem, hogy ha megtesszük azt, amit az előbb már jeleztem, nem lesz haj, mert ma már nem vagyunk ott, ahol voltunk 1920-ban, amikor tabula rasa előtt voltunk, mert igenis vannak tőkék az országban, amelyek nincsenek eléggé mozgásban, de amelyeket meg kellene és meg lehet mozgatnunk. (Friedrich István: Azt halljuk, hogy a nagybankok kirabolják a nemzetet!) Nem tudok most evvel a kérdéssel foglalkozni t. képviselőtársam és csak azt mondhatom, arra kell törekednünk, hogy a hitelélet szabad mozgását vissza kell állítanunk az egész vonalon. (Elénk helyeslés a jobboldalon és a középen.) Ebből a szempontból a kormány megtette a maga kötelességét, amikor megoldotta a gazdák adósságának és terheinek^ a rendezését és pedig oly módon, hogy ezért csak elismerés és köszönet illeti meg. T. Ház! A másik oldalon azonban vigyáznunk kell arra, hogy nincs veszélyesebb, mint az, ha a válságot perpetuálni akarjuk. Nekünk előhb ki kell jutnunk, meg kell mutatnunk az egészségesebb alakulás útját, de ugyanakkor pénzintézeteinknek tisztába kell jönniök azzal, hogy az ország gazdasági jellegének megfelelően — mivel az ipar hála Istennek ki van fejlődve, és Önfinanszirozásával igenis meg tudja a maga feladatait oldani — nagybankjainknak és bankjainknak erősebben kell a hitelélet szempontjából a mezőgazdaság szolgálatába állni. Ne gondoljuk, hogy ez olyan lehetetlen. Nézzük azt az utat, amelyet Európa több állama megfutott ebben a tekintetben. Nézzük Franciaországot és Németországot, hogy mi történt ott 30—40 éven keresztül. (Rassay Károly: De nem lehet védettséggel megcsinálni!) A másik oldalon azzal is számolnunk kell, hogy mi nem követhetünk olyan hitelpolitikát, ahol a kamatterhek nem állnak arányban a gazdasági élet teljesítőképességével. Azelőtt tőkeszegények voltunk, hiányzott egyáltalában a tőke, s nekem nagyon nehéz utat kellett megtennem, amíg a 40%-os kamatterhet 9%-ra szállítottam le. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy 8—10%-os kamatteherrel a gazdasági életet nem vihetjük előbbre, s ezért állítom és vallom, hogy az lesz a helyes és okos pénzügyi politika, ahol az összes arra hívatott szervek összefognak ennek a kérdésnek megoldásában. Nincs abban köszönet, hogy tíz és tízezer holdak maradjanak a pénzintézetek kezén, iparvállalatok, közép- és kisiparosok s kereskedők megsemmisüljenek, mert ha van valahol a hitelben van az a kezdeményező erő, amely lökést és motorikus erőt tud adni a gazdasági életnek. Pénzintézeteinket,^— amelyeknek, sajnos, legtöbbször csak az épületeit látják és látnak talán itt-ott jövedelmet, már pedig a pénzintézetek a nemzeti vagyonnak és a tartalékolt tőkének kezelői — kell szervesen beállítani a nemzet szolgálatába, (Friedrich István: Nagyon jó, ha elmondja ezt a hivatalos vezető szónok! Leszögezzük!) Még egy pontot akarok érinteni. Ami a gazdaságpolitikát illeti, az egész magyar közvélemény osztatlan elismeréssel kísérte a római megállapodást. Ez a római megállapodás betetőzése és kimélyítése annak a politikai kapcsolatnak, amely Olaszország és közöttünk van. Súlyt és erőt ad neknünk politikailag, de meg vagyunk róla győződve, hogy gazdasági életünk alapjait is megerősíti. Ha a világot nézem, mit látok? Hol vannak végeredményben azok az elméletek, amelyek az elzárkózás szertelenségeiben keresték a jövő útját? Talán maguk azok az elméletek szerzői is restelik álláspontjukat. Látja az egész világ, ihogy a világgazdaságtól nem lehet elesatolódni, hogy ebben a a világgazdaságban van ellentállóképesség és ezen az úton kell haladni. Valamennyi állannférfi most mind egyre-másra követeli ezeknek a világgazdasági kapcsolatoknak a megerősítését. Élet az, ahol azt látjuk, hogy a nemzeti jövedelmek úgy esnek vissza, hogy az 1910. évi színvonalon vannak a leigíhatalanasabb államokban; élet az, iahol azt látjuk, hogy a külkereskedelmi forgalom nem éri el az 1913. évi nivójáít sem, amikor ennek következtében 25 millió munkanélküli van a világon? Tessék megejteni a számításokat, az egyik nagyhatalom megejtette és kiderült, hogy nemcsak 60%-kal esett vissza a külkereskedeleim, hanem a meglévő külkereskedelemből is 30% nem fizetődik ki. Elet az, aimikor azt látjuk, hogy iá szeimélyforgalom egészen (katasztrofális módon zökkent vissza, Franciaországiban: 12 milliárd frankról 2 milliard frankra? Meddig fkövessem ezeket az adatokat? Kell még több bizonyíték? Ez azt mutatja végeredmjényíben, hogy elsorvadás útján van az eigész világ. Es ha nekean azt mondja az egyik el21*