Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.

Ülésnapok - 1935-99

Az országgyűlés képviselőházának 99. Minden ellenzéki felszólalás igyekezett kihangsúlyozni, hogy micsoda óriási jelentősége van a gyáriparnak az ipari kérdések megoldásában. A gyáripar 1934. évi átlagos munkáslétszáma 196.000 volt. Ha ehhez hozzáveszek ugyanilyen számú eltartottat, — bár jóval kevesebbnek kell ezeknek lenni — ez mindössze 400.000 lélek. A kisiparnál tehát másfél millió iparosnak, illetőleg munkásnak és családtagjainak a megélhetéséről van szó. Felettébb értékes és figyelemreméltó tehát ez a javaslat, amely másfélmillió ember megélhetését, lehetőleg gondtalan és hangsúlyoznom kell ezt, konkurrenciamentes megélhetését tudná biztosítani. Annál inkább, mert a statisztika szerint száz gyáripari keresőre legfeljebb, ha 92 eltartott jut, míg^ a kisiparban ez a szám 140-re, sőt az önálló iparosoknál 192-re emelkedik fel. Ez is igazolja, hogy társadalmi és nemzeti szempontból micsoda kötelességünk megbecsülni a kisipari rétegeket. A másik kérdés, amely itt ismételten elhangzott, két ágra tagozódik. Az egyik azt mondja, hogy ne bántsuk a gyáripart, mert 1074 pengős évi átlagos keresetet biztosít a munkásnak. A dolog másik része az, amit Éber Antal képviselőtársam hangoztatott, nevezetesen, hogy az átlagos évi 4800 pengős kisipari kereset mellett csak 720 pengő az az összeg, amely a kisiparos megélhetésére jut. Mindkét következtetés téves, mert a gyáriparban foglalkoztatott 196.000 ember közül 104.000 embernek átlagosan 124 millió pengő a fizetése, 133.000-nek azonban 80 millió pengő mindössze, tehát 600 pengős az a gyáripari kereseti átlag, amely ennek a horribilis tömegű, tanulatlan s nagyrészt női munkaerőnek évi átlagos keresetként jut. A másik tévedés pedig szerintem Éber Antal képviselőtársam részéről van, aki a 4800 pengős kereset mellett nem veszi figyelembe, hogy ebben a 4800 pengőben benne van az a munkadíj is, amellyel a segéd nélkül dolgozó kisiparos nem kalkulálhat, hiszen maga dolgozik, tehát maga keresi meg. Ha most még ezenfelül 720 pengő a tiszta jövedelme, úgy a javaslat mellett szól az is, hogy ezeket az önálló exisztenciákat igenis támogatni kell. Tovább gyűrűzik ez a kérdés, amikor megállapítom, hogy ez főleg a vidéki kisiparosság kérdése és konstatálom, hogy az országban lévő 387 ipartestületből mindössze 43 a budapesti, a 159.000 mester közül mindössze 30.000 a budapesti; igaz, hogy az arányszám erősen megjavul Budapest javára, amikor látjuk, hogy a 130.000 ipartestületi bejegyzett segédből 82.000 budapesti alkalmazott. Hogy ez mennyire vidéki kisipari kérdés, bizonyítják ezek a számok is. Természetesen nagyon szomorú, hogy az inasok 65.000-nyi száma 1934-ben már 47.000-re apadt . le, négy esztendő alatt. Konstatálom azonban azt is, hogy a 47.000 gyerekből mindössze 14.000 inas van Budapesten. Élni kell hagyni ezeket az ipartestületeket, ezek mozgási lehetőségét biztosítani kell. Nem fogom bírálni az ipartestületek ellen felhozott panaszokat, az ipartestületek összevonása ellen felhozott indokokat, hogy tudniillik nem helyes a miniszter úr ebbeli törekvése. Bár ezek az ipartestületek 10 millió pengő kimutatható vagyonnal rendelkeznek, terhük mégis 4 és félmillión felül van. Amikor tehát ipartestületekről beszélünk, elsősorban ezeknek a terheknek szanálását, átvételét kellene követelnünk és nem az ellen hadakoznunk, vájjon az életképtelen ipartestületeülése 1936 február 28-án, pénteken. 63 ket összevonni kívánjuk-e, vagy pedig meghagyni továbbra is mostoha sorsukban. Az ipartestületi szék jelentőségét mutatja az a körülmény, hogy az ipartestületi székek 1323 esetben békés úton intézték el a hozzájuk került panaszokat s csak 768 esetben hoztak határozatot és mindössze 212 esetet fellebbeztek meg. Kétségkívül igazuk van mindazoknak a képviselőtársaimnak, akik az iparnovella ellen sorakoztatták fel érveiket, abban a tekintetben nevezetesen, hogy ez a javaslat is ismét igen sok jogot ad a miniszternek. Ez az animozitás arra vezethető vissza, hogy az utóbbi időben beterjesztett törvényjavaslatok egész szelleme főleg oda tendál, hogy minél több jogot adjon a minisztereknek. Ezzel lehet ugyan visszaélni, de a jelen esetben kérdem, kinek adja meg a törvény végső fokon az intézkedési lehetőséget, ha nem az iparügyi miniszternek, annak érdekében, hogy a hozzákerült kérdéseket végső fokon a törvény szellemében tudja elbírálni. Feltételezem és azt hiszem, a Házban ezidőszerint senki sincs, aki ne tételezné fel a mostani iparügyi miniszter úrról, hogy teljesen pártatlanul fog ezekhez a kérdésekhez nyúlni. Igen nagy szakadék van a kormány és pártom között, de szakminiszterekkel szemben tartozom annak megállapításával, hogy mi nem tételezünk fel olyasmit, hogy a kezükbe adott jogokkal az illetékes miniszter urak visszaélnének. Nagyon természetes, hogy aggályosak azok a rendeletek, amelyek máris előre vetik árnyékukat, mint például a kereskedelmi és ipari ügyek másodfokú elbírálásának megoldása, tudniillik az, hogy kiveszik az elbírálást az autonómiák, a városok kezéből és valahogyan központilag akarják mindezt elvégezni, mert ez nemcsak költséggel fog járni az iparosokra nézve, hanem minél több bizalmatlansággal. Azt hiszem, nagyon helytelen, ha ez a rendelet napvilágot fog látni. Apponyi t. képviselőtársam úgy véli, hogy az 1922 :XII. te. 4. §-ának a módosítása, amelyet a mostani javaslat 1. §-a tartalmaz, azt fogja eredményezni, hogy idegen tőke az iparban egyáltalában nem fog jelentkezni. Bizonyára nem vette számításba t. képviselőtársam azt, hogy ez a betéti és közkereseti társaságokra vonatkozik, amikor is a kültagok tőkével, szaktudás nélkül is társulhatnak a betéti társasággal. De viszont áll az, amit az előbb hangoztattam, hogy éppen az 1922:XII. te. 4. Vának merész magyarázata juttatta oda az iparosságot, hogy már igen sokan koldusbotot vehetnek kezükbe azok közül, akik ilyen közkereseti társaságokkal kénytelenek voltak magukat kihasználtatni engedni. Azt is mondotta t. képviselőtársam, hogy a 47. §-t majd ezután is ki fogják játszani. Azt tartom, hogy éppen ezért kellett volna üdvözölnie és nem kritizálnia Apponyi t. képviselőtársamnak a 47. § megtámasztását célzó pa^ ragrafust, mert meg kell kísérelni, hogy megnehezítsük a kijátszást. Az ellen pedig, hogy ezt a javaslatot csak felülről dirigált vezérek támogatják, úgy érzem, hivatott vagyok tiltakozni. Eckhardt Tiborról, azt hiszem, nem mondhatja senki, hogy őt felülről dirigálják. Az az előzékenység pedig, amely az iparügyi minisztérium minden tagja részéről megnyilvánult, biztosítja és bizonyítja is azt, hogy a felülről dirigált vezérek igenis megállhatják a helyüket, mert legalábbis azokon a tanácskozásokon, amelyeken én Müller Antal képviselőtársammal együtt részt vettem, mindenütt azt