Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.

Ülésnapok - 1935-106

272 Az országgyűlés képviselőházának 106, kívánja bevezetni, ezt a magam részéről he­lyesnek tartom. (Tóth Pál: Nem a 16. § az!) A javaslatban 16. §, a bizottság által beterjesz­tett szövegben pedig 18. §. Ezt helyes, üdvös intézkedésnek tartom, mert a Közegészségügyi Intézetben, ahol többször jártam, magam is lát­tam azt a nagy ellentétet, amely például a dif­téria-oltásoknál mutatkozik a vármegyék kö­zött, aszerint, hogy a diftéria-oltást már köte­lezővé tették vagy nem tették kötelezővé. Magának a törvényjavaslatnak alappillére az államosításon kívül is az, amit hangoztatott az előadó úr, hangoztatott a miniszteri indoko­lás is, hogy a jövőben a betegség megelőzésére kell fordítani a legnagyobb gondot. Ez az érv helyes és elfogadható, hiszen már az egész világon a betegségek megelőzésére fordítják a legtöbb gondot. Ahhoz azonban, hogy ez tény­leg megvalósuljon, a miniszter úr tényleg meg tudja ezt valósítani, az kellene, hogy a köz­egészségügyi kérdésekre fordítandó összeget tárcájában sokkal magasabb összegben álla­pítsa meg, mint amilyen összeggel ma dotál­ják, mert az az összeg, amelyet ma felhasznál­nak a közegészségügy javítására, kevés. Ma már ott tartunk, hogy az egyetemi klinikánk és a belügyminiszter úr hatásköre alá tar­tozó kórházakban még a meglévő férőhelyeket sem szabad betölteni, mert — mint mondják — erre költségvetési fedezetet a minisztériumtól nem kapnak. Ha az ember elmegy egy kór­házba és beszél egy orvosprofesszorral, beszél egy kórházigazgatóval, az a kórházigazgató vagy az az egyetemi tanár elmondja, hogy ezen és ezen az osztályon van száz férőhely, ellenben a költségvetést úgy lefaragták, hogy hatvan beteg felvételénél többre nincs joguk. Az ilyen intézkedések nem alkalmasak a beteg­ségek megelőzésére és ennek a rendszernek sürgős megváltoztatását kérem. T. Ház! A javaslatnak azzal a gondolatá­val, hogy a hatósági orvosokat államosítják, teljesen egyetértek, de olyan részletek is van-­nak ebben a törvényjavaslatban, amelyek szá­momra elfogadhatatlanok, ezért nem vagyok abban a helyzetben, hogy a törvényjavaslatot a részletes tárgyalás alapjául elfogadjam. Elnök: Kéthly Anna képviselőtársunkat illeti a szó. Kéthly Anna: T. Ház! Az az elv, hogy az egyén az állam gondoskodásának tárgya,, sze­rintünk fennáll, s bár már éppen elégszer kap­tuk ezt a választ, ez nem az állami omnipo­tencia elve, hanem abból az elgondolásból in­dul ki, hogy a gazdasági és a társadalmi különbözőségeket a közösségnek eszköveivel és erejével kell kiegyenlíteni. Ez a fokozottabb gondoskodás világszerte a háború utáni idők­ben indult meg erőteljesebben, mint azelőtt. Nem is csoda., A férfinépesség legjava veszett oda a háborúban és akik haza is jöttek, olyan testi és lelki leromlással jöttek haza, amelyek­nek következtében örök életükre alkalmatlanná váltak arra, hogy egészséges utódokat hozza­nak a világra. Amikor tehát egészségügyi gondoskodásról beszélünk és egészségügyi gon­doskodásra szolgáló intézményeket csinálunk, nemcsak azokról van szó, akik szemmel látha­tóan megrokkantán és megcsonkultan jöttek haza, idegbajosan, maláriásan, tüdő-, szív- vagy vérbajo&an, hanem a közvetlen utódaikról is, akik egész testükben, egész lelkükben, minden por­cikájukban érzik a lövészároknak, a gáztáma­dásoknak, a tetveknek, a bizonytalanságnak és a nyomorúságnak az örökségét. A háború annyira lerontotta az egész világon mindenütt ülése 19S6 március 12-én, csütörtökön, nemcsak a háborút viselő, hanem a háborút távolról néző államok népességének egészség­ügyét is, hogy valóban azt mondhatjuk, hogy ez a nagy acélfürdő megtette kötelességét. A vidám Iháborúnak romantikáját ez a báború annyira lerontotta, hogy nem is kell most már ez ellen a jelző ellen tiltakozni, mert mindenki nagyon jól tudja és érzi azt, hogy abban a háborúban, amely ezután jön, egy nagyon szo­morú pesti tréfával szólva, már »csak meg­dögölve lesz«. Nem tudom biztosan a világ nagy egész­ségpolitikai reneszánszáról, amely a népszövet­ségen és a nemzetközi munkaügyi hivatalon keresztül nyilvánul meg, vájjon ezt a lelki­ismeret diktálta-e, mint a háború jóvátételét, vagy egészen egyszerűen abból az okból, ami­ért a fegyverraktárakat telítik az államok, gondoskodnak az emberanyag jókarba tételé­ről is. Nem tudón megállapítani, hogy a kettő közül melyik az indoka az egész világon ta­pasztalható nagy egészségügyi gondoskodás­nak, az azonban bizonyos, hogy ezekben a pillanatokban a civil nép mindenütt az egész világon aggódva és reszketve veszi kezébe az újságot és kutatja a sorok között, hogy tulaj­donképpen mi is készül, vájjon nem fullad-e bele megint minden egészségpolitikai igyekvés és törekvés egy új háború borzalmaiba. Ami­kor erre gondolunk,, akkor önkéntelenül is fel­merül bennünk Jaurès-nak az a szinte profe­tikus erejű kijelentése, amelyet közvetlenül a háború előtt tett Bázelben, amikor azt mon­dotta: Jusson eszükbe a kormányoknak, milyen egyszerű volna a népeknek kiszámítani, hogy a tulajdon forradalmuk mennyivel kevesebb áldozatba kerül, mint a kapitalizmus hábo­rúja. (Ügy vem! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Bizonyos, hogy akár a lelkiismeret, akár a háborúra való készülődés diktálta ezt az ál­lami egészségvédő gondolatot, ez utat vájt ima­gánalk az egész világon nemzetközi és nemzeti intéztmiényekben. A Népszövetségnek és a Nem­zetközi Munkaügyi Hivatalnak a feladat­körébe vonták az általános egészségügyet és a speciális imunkásvédelmet és nálunk is nagy közvélemény és nagy hivatalos apparátus áll oda, hivatalos és társadalmii szervek útján, hogy ezzel a rendkívül fontos anyaggal fog­lalkozzék. Ha ennek a tevékenységnek az indokait •nemi is kutatóan és csupán önmagával az egész­ségpolitikával foglalkozom, akkor is meg kell néznünk ennek a_ törvényjavaslatnak kapcsán: van-e egy egységes irányzat, van-e^ egységes törekvés arra, hogy a kuszált, egymás fölé és egymás mellé rendelt intézményeknek össze­munkálkodása és egységes vezetése megterem­tessék, mert úgy érezzük, hogy e nélkül minden egészségpolitikai kísérletezés meddő és célta­lan, legfeljebb csak &gy csúcsszervezetről, egy bürokratikus mammut-szervezetről lehet szó, amely a bürokratikus munkát elvégzi, faimely azonban a saját túldimenziónáltságától nem ;tud megmozdulni. Nem lesz egészségügyi vezérkar — ezt a <szót minden célzás nélkül, tisztán a feladat jellegére és természetére vo­natkoztatva imondom — !ba nincs olyan átfogó iszerv, laimely pontosan tudja, (hogy kik és hol állanak rendelkezéséire és hogy kire mennyi és milyen munka van kiosztva, kinek mit kell cselekednie. Az egységre való törekvésnek, az 'egységes vezetésnek azonban két előfeltétele van. Az egyik az, hogy meg kell újra_ szer-

Next

/
Thumbnails
Contents