Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.

Ülésnapok - 1935-102

Az országgyűlés képviselőházának 102. T, Ház! Jól tudjuk azt, hogy a tőke nő s a termelés mindig kevesebb kézben összpontosul. A kisipar tehát másként nem védekezhetik, mintha össze fogja az erejét. Tegnap azt mondotta Csik József t. képviselőtársam, hogy a nagyhal megeszi a kishalat. Tudjuk azonban, hogy a kishalak csak rajokban tudnak védekezni ia nagyhalakkal szemben, szükséges tehát^ hogy az elesett kishalak, az elesett kézműiparosok rajokban fogjanak össze, hogy talpraállhassanak és megteremthessék a maguk jövendőjét. T. Ház! A jelen törvényjavaslat kapcsán megemlékeztek itt bizonyos zártszámról is. Tudjuk, hogy egyes ipari szakmákban, ott, ahol azt látjuk, hogy több az iparos, mint amennyit a piac megbír, a törvényjavaslat zártszámot kíván felállítani, hogy ne legyen túlterhelve a piac. Legyen szabad azonban itt egy más zártszámra rámutatnom és pedig a következőre. Megállapítottam azt, hogy egyes kisipari szakmákban a keresztény kisiparosság erősen háttérbe szorult. Budapest környékének egyik megyei városában a következő statisztikát találtam: Az építő-, a szövő-, a látszerész-, az esernyő- és a sapkaipar 100 százalékban zsidó kézen van, az ékszerészipar 99 százalékban, a bőripar 95 százalékban, a nyomda 90 százalékban, a műszerész-, szerelőés fényképészipar 80 százalékban. T. Ház! Amikor ezt a kérdést itt előhoztam, tisztán azért tettem, mert tudjuk, hogy a kereskedelem, főként a nagykereskedelem, a nagyipar nincs keresztény kézben. A magyar kézmívesiparosság ma még feleszmélhet. T adjuk, hogy amit most elmondottam, nem általánosságban van így, de ha nem vigyáz a keresztény iparostársadalom a kérdésre, sajnos, el kell rá készülni, hogy általánosan ez fog ránk elkövetkezni. A 28. §. a,z árrombolásról kíván rendelkezni. Tudjuk, hogy a mai éles verseny, a mai gazdasági helyzet, a lelkiismeretlenséig életre hívta az árroimbolók tevékenységét is. Az árromboló vagy az árut nem fizeti ki, vagy nem fizeti a házbért, vagy nem fizeti a közterheket, vagy — ami sokszor a legszomorúbb — uzsorabérrel fizeti a munkást. Feltétlenül szükséges tehát, hogy e tisztességtelen árromboló eljárás ellen a kormányzat intézkedéseiben a mostani törvényjavaslattal kapcsolatosan a kisiparostársadalom megtalálja a kellő védelmet. Azonban nemcsak a kisiparosság végez nálunk árrombolást, hanem sokkal nagyobb gazdasági tényezők, sokkal nagyobb egységek, az áruházak is végeznek. Ha az áruházak egyes élelmiszerosztályait nézzük, megállapíthatjuk, hogy az egyes kiárusított cikkek, amelyek főként a mezőgazdaságból kerülnek ki, az áruházak piaci árjegyzései szé rint alacsonyabban állanaik, mint a termelői, a gazdaárak. Alacsonyabban állanak sokszor annál az egyszerű oknál fogva, hogy ezeket a cikkeket az áruházak csaléteknek, reklámnak használják fel a magyar gazdatársadalom rovására. A kormányzat mit tesz?' Igyekszik a magyar agrártermékek árát áldozatos munkával magasabbra hozni, felemelni, hogy a gazdatársadalmon segítsen. Ezzel szemben az áruházak ár rombolást végeznek, mert ha ezeknek árjegyzését a kereskedő a vidéki piacokon felmutatja és megállapítja, hogy az áruházi árak olcsóbbak. mint a termelői árak, ezzel a gazdát arra (kényszeríti, hogy még olcsóbban adja áruját. Ez az árromboló tevékenység feltétlenül káros a gazdasági életben tehát feltétlenül meg kell találni a módját annak, hogy ezt megszüntessék. ülése 1936 március 5-én, csütörtökön. 137 . A túloldalon azt mondotta egyik képviselőtársam, hogy további áruházakat felállítani nem szabad. Ezzel szemben az én kívánságom az. hogy igenis életre kell hívni a szövetkezeti nagy áruházat, amely mindenkor egyensúlyozza ! ezeket a törekvéseket és mindenkor mint értékj nivelláló tényező fog* megjelenni a magyar piacon. Van még egy tényező, amelyet súlyosan érint az áruházak rendszere és ez a budapesti vásárcsarnoki intézmény. A főváros nagy költséggel megteremtette az úgynevezett vásárcsarnokokat, a zárt piacokat, ahol a kiskereskedők fülkerendszerben piacpénz, helypénz lefizetése ellenében végzik az árusítást. Ezeknek az áruház éles versenyt teremt. A főváros a belső utcai területekről, a Dunapartokról eltávolította, elvitte az árusítóbódékat, a nagyvásárcsarnokot pedig kihelyezte a főváros központjából a Csepel-sziget mellé. Ezzel szemben az áruházak köz vétlenül a főútvonalakon jelennek meg, a forgalom gócpontjában, ahol a fogyasztók mindenütt könnyen megtalálják őket. Amikor tehát a kiskereskedő kénytelen a nagycsarnokból befuvaroztatni az árut, ami által az ő árai emelkednek, nem lehet versenyképes az áruházakkal. amelyek vidéken vagóntételekben veszik fel árujukat közvetlenül a termelőknél és hozzák fel. olcsón a budapesti piacra s központilag raktározzák el és olcsón osztják ki a fogyasztóközön» égnek. Ezekben rámutattam nagyjában arra, hogy az áruházak milyen romboló tevékenységet fejtenek ki. Legyen szabad még röviden megemlékeznem egy másik kérdésről és pedig arról, hogy amikor a kormányzat az iparostársadalmat fel akarja emelni, amikor a hóna alá akar nyúlni, amikor mindannyian arra törekszünk, hogy a kisiparost lábra állítsuk, ugyanakkor szomorú tényként kell megállapítanom azt, hogy a főváros maga az, amely a budapestkörnyéki kisiparos-kérdésben a rombolás útját teremti meg. A főváros maga az, amely a fővárosi vámmal, a súlyos vámtételekkel a kisiparostársadalom anyagi helyzetét rendíti meg Budapest környékén. Ha nézzük Budapest székesfőváros vámpolitikáját, azt tapasztaljuk, hogy a főváros az 1878 : XXXVI. tc.-kel szemben a védővámrendszert építette ki. Ez a rendszer pedig ellenkezik a törvény szellemével, amelynek alapján a főváros a maga vámrendszerét felállította. Ez a törvény tudniillik kimondja azt is, hogy a főváros vámpolitikájának olyannak kell lennie, amely az állam gazdasági érdekeit nem sérti, olyannak kell lennie, amely nem árt az iparnak és a kereskedelemnek. Ezzel szemben azt kell megállapítanunk, hogy a főváros ma valójában állam az államban ezen a téren, s a maga védő vámpolitikájával Budapest környékén erősen sújtja a kisiparosokat, a kereskedőket és őstermelőket. Ha ugyanis a főváros vámpolitikáját nézzük, akkor azt tapasztaljuk, hogy az sokszor kétszeresen adóztatja meg ugyanazt az árut. Veszem például Újpestet. Budapest és Üjpest között az angyalföldi állomás fekszik. Az ide beérkezett nyersárut, amelyet Üjpesten akarnak feldolgozni, vámtarifa mellett viszik oda ki és onnan a feldolgozott árut ismét vámtarifa mellett hozzák be. Ez a kétszeres és súlyos vámtétel^ rontja a termelést, csökkenti a termelés értékét, sújtja a kisipart és a kereskedelmet, viszont • drágítja a budapesti piacon a fogyasztást. Kétszeresen káros tehát a fővárosnak ez az eljárása.