Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.
Ülésnapok - 1935-95
Az országgyűlés képviselőházának 95. ülése 1936 február él-én, pénteken. 5âô ezt a gondolatot a t. Ház magáévá, tenné, mert az egyenlőtlen versenynek nincsen kirívóbb példája, mint az, ha az, aki gyárt, egyúttal detailkereskedelemmel is foglalkozik. (Úgy van! Úgy van!) Az ipart és a kereskedelmet egyaránt tönkreteszi az, ha a gyáripar nemcsak a nagykereskedelmi, hanem már a kiskereskedelmi tevékenységet is maga akarja monopolizálni. Kérdem, t. Ház: melyik kereskedő van abban a helyzetben, hogy az önmagának önköltségi áron számlázó gyáriparral szemben versenyképes üzleteket tudjon fenntartani? Nem akarok cégeket és neveket említeni, — mindenki tud a maga praxisából példákat felhozni (Ügy van!) — csak azt mondom, hogy a gyáripar detailkereskedelmi tevékenységét egyszersmindeiikorra generálisan meg kell tiltani és lehetetlenné kell tenni. Ne hozza itt fel senki sem azt, hogy itt olyan elvet akarunk alkalmazni a gyáriparral szemben, amelyet más foglalkozási ágakkal szemben nem alkalmazunk. Hivatkozhatom a gyáriparnál sokkal kedvezőtlenebb helyzetben lévő mezőgazdaság helyzetére, amely magyar mezőgazdaságban a gazdák önként» kényszer nélkül országszerte leállították az aratógépeket, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) mert részes munkásaik kenyerét nem akarták veszélybe sodorni. Tisztelet és köszönet illeti a magyar mezőgazdaságot, amiért ezt önként és kényszer nélkül megtette. De amit a magyar mezőgazdaság, mint erkölcsi és politikai princípiumot magamagával szemben helyesen alkalmazott, ugyanezt az elvet kérjük a gyáriparra is alkalmazni. (Ügy van!) Ne vegye el a gyáripar olyanoknak a kenyerét, akik azt a kenyeret semmivel sem tudják pótolni. (Helyeslés.) Ezek elvi kérdések, voltak, t. Ház! Engedelmet kérek, hogy egy kicsit részletesebben foglalkoztam velük, de ebben a törvényjavaslatban azt a hiányt látom, hogy okos és hasznos rendelkezései nincsenek egységes elvi keretbe foglalva, ami a végrehajtásnál valóban káoszra, nehézségekre szolgáltathat alkalmat. Most felhívom a t. Ház figyelmét két olyan kérdésre, amelyek nem elvi kérdések ugyan, de mivel a törvényjavaslatban szabályoztattak, szóvá kell tennem őket, mert íbizonyos módosításukat indokoltnak tartom. Az egyik; vonatkozik a 14. §-ban foglalt reáljogok megszűnése esetén való szabályozásra. Itt arra akarok utalni, hogy a kémény seprőiparban kétségtelenül anomália az, hogy a kéményseprőmesterek aránylag csekély képzettséggel valóságos hitbizományszerű stallumokat töltenek he; aránytalanul magas jövedelmet élveznek, a képzettségükhöz és az általuk végzett munkához képest és . ugyanakkor a kéményseprősegédek egy egész életen keresztül keserves munkát végeznek, de kéményseprő-kerülethez soha, vagy csak nagyon ritka esetekben tudnak jutni. A módosítás, amelyet elő akarok terjeszteni, meggyőződésem szerint mindenkinek, még a 'kéményseprőmestereknek is érdekükben áll, mert a következőképpen szól (olvassa): »A kéményseprők reáljoga részletekben is eladható, amennyiben az új tulajdonos megélhetését az eladandó részlet is biztosítja. A kerület felosztását az illetékes iparhatóság a helyi és a megmaradó részletek életképességrének. körülményeit mérlegelve viszi keresztül.« Mit jelent ez, t. Ház? Egyrészt azt, hogy az a kémény seprőmester, akinek reál joga van, könnyebben és jobb áron adhat túl a jognak egy részén, mint ha az egész jogot bocsátja áruba, másrészt pedig jelenti azt is, hogy a nagyobb tőkével nem rendelkező segédek részletekben inkább tudnak, bizonyos- jogokhoz hozzájutni. De jelenti annak a demokratikus elvnek az érvényesülését is, amely egykézben nagyobb jövedelmeknek felesleges módon való halmozását ellenzi és a trianoni országunkban levő kicsi kenyeret lehetőleg több ember között iparkodik, megosztani. A másik ilyen nem elvi, de gyakorlati jelentőségű részletkérdés a villanyszerelés problémájánál adódik a 4. § szál kapcsolatban. Itt csak egy táviratra akarok utalni, amelyet Tolna megyéből, Bonyhádról kaptam s amelyben a bonyhádi és bonyhádvidéki villanyszerelők közlik, velem azt, hogy ha a javaslat így marad, ahogy most van, ha a nagyvállalatok a kézművesipart a községekben is gyakorolhatják, (Bornemisza Géza iparügyi miniszter: Bonyhádon nem fogják gyakorolni!) (olvassa): »akkor mi, kisiparosok, a most elektrifikálandó 40 tolnamegyei községben is elesünk a miunkától és ezenkívül végleg leszorítanak bennünket a centrálék munkaterületeinkről«. Ez a panasz, — mondjuk — ha a törvényjavaslat szövegét elolvassuk, nem látszik teljesen indokolatlannak, de bizonyos mérlegelést, bizonyos lehetőséget nyit, amelyet egészen bizonyos, hogy a tőkeerős nagyvállalatok a községekben sokkal eredményesebben fognak tudni kihasználni, mint a magukrahagyott kisiparosok. A villanyszerelési ipar itt különleges helyzetben van, mert hiszen természetes, hogy ahol nincs villanyvezeték, ott nincsen villanyszerelő, mert természetes, hogy nem lesz meg a megélhetése. De a környéken már lehet (Ügy van! Ügy van! balfelŐl.) és nem lehet a községekre korlátozni azt, hogyha az illető községben nincs megfelelő szerelő, akkor a nagyvállalat maga szerel. Ha megfelelő körzetben van szerelő, akkor az a szerelő, ha valahol egy községben bevezetik a villanyáramot, nagyon szívesen fog odamenni, letelepedni és el fogja végezni azt a szerelőmunkát. Anélkül tehát, hogy konkrét szöveget terjesztenék elő, arra kérem az igen t. miniszter urat, hogy ennek a lehetőségnek intézményesen vegye elejét, mert ha az életre bízzuk a kérdés szabályozását, egészen bizonyos, hogy ebben az egyenlőtlen harcban az elektromos nagyvállalatok fognak erősebbeknek bizonyulni a kisiparosokkal szemben. (Ügy van!) Ezek után az elvi és gyakorlati kérdések után két politikai természetű észrevételt is kell, hogy tegyek. Az egyik politikai természetű észrevétel a 19. <§-ra vonatkozik, arra a sokat vitatott és sokat támadott 19. §-ra, amelyet felfogásom szerint rendkívül könnyű volna korrigálni éppen azért, mert ismerem a t. iparügyi miniszter úr idevonatkozó felfogását. Ennél a szakasznál a támadási felületet az a gyanú, vagy az a félelem okozhatja, hogy egyszerű kihágások miatt háromszor elítélt kisiparos elvesztheti iparűzési jogát. (Fábián Béla: Ügy van! Ez a félelem van meg!) Ezt a félreértést nézetem szerint nagyon könnyű lenne eloszlatni, ha azt a szöveget, amelyet bátor leszek előterjeszteni, az iparügyi miniszter úr elfogadja. Az iparügyi miniszter úr velem is közölte, hogy ő egyáltalában nem gondol a kihágásokra általában, hanem csak az iparügyi kihágásokra, amelyek a szakmabeli megbízhatóságot tényleg veszélyeztetik. Ha a miniszter úr csak erre gondol, vegyük ezt be a törvényjavaslat szövegébe, ami annál is könnyebb, mert csak egy szót kell módosítani: a javaslat negyedik bekezdésének ha-