Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.

Ülésnapok - 1935-95

Az országgyűlés képviselőházának 95. foglalkozni, mert ezek a problémák itt vannak a kapuk előtt és bebocsáttatást követelnek. Azt mondom tehát, hogy az ipari törvény korszerű reformjára szükség van, és inkább tegnap kellett volna megcsinálni, semmint hogy holnapra halasztani. Hiszen az alaptörvény, az 1884:X

VII. te. még mindig a napi 16 órás munkaidő alapján áll. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Ennek a törvénynek egyik szakasza azt mondja, hogy a munka az ipari üzemekben este tíz órán túl nem terjedhet és reggel hat óránál hamarabb nem kezdődhetik. Ez azonban 16 órás munkakeretet jelent. Amikor tudjuk, hogy az egész közgazdasági világ érdeklődését a munkaidő korszerű reformja, korszerű leszállítása foglalkoztatja, amikor a 48 órás munkaidő már túlhaladott álláspont, amikor már a 40 órás munkaidő aktuális, Amerikában már ez is túlhaladott — amikor, ha az egész társadalmat meg akarjuk menteni, a munkaidő kérdésével igen behatóan kell foglalkoznunk, akkor megmarad egy ipartörvény a törvénytárban, — annak ellenére, hogy ipartörvénynovellát tárgyalunk — amely meghagyja a 16 órás munkaidőt. Hát olyan nagy feladat lett volna — ha csak novelláris reformra gondolnak — a mai meglévő időket — mondjunk csak ennyit, ez a legszerényebb — bevenni ebbe a törvénybe és törvényben biztosítani az ipar területén legalább a nyolcórai munkaidőt?! (vitéz Kő József: Két turnusra szól a 16 óra. — Györki Imre: A tizenhatórás munkaidő egy turnusra szól.) De bizony egy turnusra szól. Különben I is a kisiparban nincsenek turnusok, (Ügy van! I Ügy van! a szélsőbaloldalon.) a kisiparban csak nyomorúság van, a kisiparban csak csodavárás. van. Turnusok csak a gyárakban vannak. Ez az ipartörvény a 16 órát nem turnusokra osztja, hanem azt mondja,, hogy reggel hattól este tíz óráig lehet dolgoztatni, ha akad olyan munkás, aki dolgozni akar, és ha akad olyan munkáltató, aki meg tudja nyerni a munkást arra, hogy napi 16 órát dolgozzon. Sajnos, ma megint elérkeztünk oda a szörnyű munkanélküliség és nyomorúság következtében, hogy van ilyen eset és nem is kis számmal, különösen a kisiparban és különösen a vidéken. Mit mondjak még? Talán azt, hogy a munkások jogviszonyait ez a törvény, ez a novella nem érinti. Agyonszabályoztak ma már ebben az országban mindent és mindenkit, minden és mindenki meg van szabályozva, sőt meg van rendszabályozva, csak éppen arra nem bukkantak még rá, hogy végtére az ipari termelő munkás sem utolsó ember a földön és ebben az országban, annak a jogviszonyait is kellene már egyszer rendezni a munkáltatóval, a tőkével szemben. Ez lett volna a legjobb alkalom; ha már ipartörvénynovellát tárgyalunk, akkor legalább annyit kellett volna felvenni, amennyit az élet megvalósított. Az 1886 : XVII. te. statuálja a 14 napos felmondási időt az ipari munkás számára, de ezt olyan labilisán teszi, hogy elég valamely munkaadónak, vagy pláne gyárosnak egyoldalú eljárással kifüggeszteni a műhely vagy a gyár falán egy hirdetményt, amely szerint ebben a műhelyben felmondási idő nincs és akkor nincs felmondási idő. Nem kellett volna-e legalább addig elmenni, ameddig az 1910-es rendelet elment a magántisztviselők jogviszonyainak rendezésénél és érdekeik megvédelmezésénél. Ha a munkásoknak nem lett volna szervezetei, ha a sajátmaguk erejéből, a szolidaritás erejével ülése 1936 február 21^én, pénteken. 523 nem védekeztek volna az 1884 : XVII. te. rendelkezései ellen, akkor Magyarországon ma nem is kellene ipari novellát tárgyalni, mert nem volna Magyarországon ipar, mert az ipar a maga mohóságával felfalta volna a munkást, vagy elkergette volna az országból. A munkások jogviszonyait addig is, míg jönnek a megígért új törvényalkotások, már ebben a novellában lehetett volna rendezni, mint ahogy rendezik az egyik szakaszban a tanoncok szabadságidejét. Itt mindjárt felteszem a kérdést, ha már az elvi álláspontot a minisztérium magáévá tette és a tanoncok számára szükségesnek látta a fizetett szabadságidőt, — itt, a tanoncoknál ugyan csak humorral lehet fizetésről beszélni, de mégis a fizetett szabadságidő elvét fogadja el a törvényhozás — miért nem terjeszti ki ezt az ipari segédszemélyzetre, a segédekre és a munkásokra is? Ez nem új dolog, ez nem novum, ez külföldön már rég megvan. Sőt Magyarországon is megvan, vagy megvolt; egyes iparokban, ahol a munkásszervezetek elég erősek voltak ahhoz, hogy ezt maguknak kivívják és nem pusztult bele az ipar, sőt merem állítani, hogy abban az időben, amikor a munkásszervezetek erősek voltak, amikor nem álltak az államhatalom és a kapitalizmus kettős nyomása alatt ilyen erősen, mint most, amikor kitudott vívni magának bizonyos vívmányokat, akkor az ipar sokkal jobb helyzetben volt, mint van ma, amikor a munkásait fillérekkel fizeti ki és minden szociális gondoskodást elhesseget magától. Miért nem vették fel ebbe a szakaszba a segédek szabadságidejét is? Mert hiszen a kérdés — mint mondtam — nem új és nem ismeretlen. Két vagy három esztendővel ezelőtt például a közalkalmazottak számára behozták a hétvégi pihenő időt. Nagyon helyes, ötnapi robot után igenis mindenki rászorul arra, hogy kifújja magát, kipihenje magát, hogy erőt gyűjtsön egy új ötnapos robotra. Nagyon helyes, mi ezt annak idején helyeseltük. A munkásság kivívott magának egyes helyeken öt és félnapos munkaidőt, egyes gyártási területeken szombat délben a munka megszűnik, de szabadságidőről, pláne fizetett szabadságidőről még nincs szó. Próbáltam már a bizottságban is a miniszter urat meggyőzni arról, hogy ez korszerű és erre szükség volna, sajnos azonban, következetesen kitartott álláspontja mellett és nem volt hajlandó magát meggyőzni hagyni. Általában a munkáskérdésekkel nem találkozunk ebben a novellában, ebben a törvényjavaslatban. Pedig a munkás nemcsak az elmélet, hanem a gyakorlat szerint is fontos tényezője a termelésnek, legalább is olyan fontos, mint a kapitalizmus. Mondom, csak egy kivétel van, a 22. §, amely a tanoncok munkaidejét szabályozza. Meg kellett volna ragadnia az alkalmat a törvényhozásnak arra, hogy ebben a törvényjavaslatban próbálja a munkaidő, a minimális munkabér, a kollektív szerződések, a béregyeztetés, a sztrájkjog, a munkabérvédelem kérdését felölelni, törvényesen rendezni, törvényesen biztosítani és védelmezni. Ezek mind olyan szociálpolitikai követelmények, amelyek szorosan összefüggnek az ipari termeléssel és a mai korban szinte nélkülözhetetlenek. Főképpen ki kellett volna terjeszkedni ezekben a kérdésekben nemcsak a kisiparra, hanem magára a nagyiparra is. Érdekes volt nézni a bizottságban, — és a plénumban is^ látjuk ezt — hogy a nagyipar mélyen t, kép vi-