Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.
Ülésnapok - 1935-76
Az országgyűlés képviselőházának 76. ülése 1936 január 21-én, kedden. 23 törvényjavaslatot igen alapos, átgondolt és dinamikusan konzervatív javaslatnak tekintem. Sorel szerint valamely újítás osak akkor számíthat bizonyos eredményekre is, ha egyben a hagyományoknak és a reformoknak egymást kiegészítő és egymást 'kiegyenlítő szelleme hatja át. Ez a törvényjavaslat, amely egy, a magyar jogrendszerbe beékelt intézményt kíván átépíteni, átszervezni, a közérdek külső határáig tiszteletben tartja a hagyományokat, de a szükségletszabta korlátok között viszont újítani is mer. Végtelenül sajnálom, hogy előttem szólott t. képviselőtársam eltávozott és etekintetben nem adhatok neki felvilágosítást, hogy mit látok én újításnak ebben a törvényjavaslatban. Azt látom elsősorban, hogy a kormányzati politikában megvolt az erkölcsi bátorság olyan reformelőzmények után, amelyek ezt a törvényjavaslatot egy évszázadon keresztül megelőzték, megvolt az erkölcsi és politikai felelősségszülte bátorság magát az intézményt fenntartani, ha korlátozott, ha a nemzeti szükséglethez mért,^osekélyebb keretek között is. Ez az az. újítás, amely a törvényjavaslatnak az élet erejét, az élet átütő erejét adja. (Ügy van! a jobboldalon!) Igen t. Képviselőház! Ha a radikális és a magyar vonatkozásban értelmezett liberális politikának, szóhasználatának fegyvertárába nézünk, akkor azt látjuk, hogy minden olyan intézményt, amely nemzeti erőket kíván konzerválni, minden egyéb biztosíték nélkül elpusztítani és megsemmisíteni akar. Ez a politikai fegyvertár állandóan külföldi példákra szokott hivatkozni. Az angol emberre szabott ruha semmiesetre sem áll jól a magyar emberen. (Patacsi Dénes: Ügy van!) Az angol helyzetre kellett volna ebben a kérdésben hivatkoznia a túloldal exponens szónokának, ahol a nemzeti földbirtok négyötödrésze ma is párezer földbirtokos kezében van, ott azonban nem nyilvánul meg olyan törekvés, amely bármilyen változást akarna, mert egészen más az angol világbirodalom földbirtok politikai helyzete és adottsága, mint a trianoni magyarság helyzete. Ott öt világrész minden földbirtoka úgyszólván korlátozás nélkül áll az angol állampolgárok szabad rendelkezésére, tehát ott nemzeti, politikai és gazdaságpolitikai szempontból nem elsődleges kérdés a földbirtokviszonyoknak a magyar viszonyok szempontjaihoz alkalmazható megoldása. Gladstone, ha jól emlékszem, a múlt század közepe táján bizonyos erőhatalmi szempotokból kívánta az ír földbirtokpolitika kérdését rendezni. Ez önmagában és végső eredményeiben távolról sem volt olyan alapvető intézkedés, mint az előttünk fekvő törvényjavaslat. A francia földbirtokkérdést 1848-ban megoldotta a párizsi forradalom. És miért oldotta meg 1 ? Franciaországnak önmagában nem kellett idegen hatalommal szemben erőt kifejtenie. Olaszország és a kontinens egyéb államai részben megszüntették, részben átépítették ezt az intézményt, de mind egy szempontból, nemzetpolitikai és nemzetvédelmi szempontból és mind a saját korszerű szükségleteik által vezéreltetve. (Ügy van! a jobblodalon.) Igen t. Képviselőház! A hitbizományi intézmény teljesen idegenül ékeltetett be a magyar jogrendszerbe. Ez nem vitás. Zsögöd, Kenéz, Deák, Kossuth mindannyian azonos elvi állásponton vannak, hogy a hitbizomány által védett nagybirtok nem mindenkor és nem mindig megfelelő mértékben teljesítette nemzetfenntartó funkcióit. Ez érthető, hiszen a hitbizomány létesítésének nem a magyar fajiság megerősítése volt a célzata, sőt ellenkezőleg. Amikor ebből a szempontból nézzük a kérdést, ma a törvényhozást nem vezetheti más irányvonal, mint az, hogy ezt a kérdést a dinamikus konzervatív nemzeti politika szempontjából oldja meg, éspedig akként, hogy a földbirtokpolitikai, a társadalompolitikai és szociálpolitikai viszonyok mai adottságainak megfeleljen. Ha nézzük, hogy a magyar hitbizomány gazdaságpolitikai, Kultúrpolitikai vagy nemzetpolitikai működése sok tekintetben miért nem volt eredményes, vagy legalább is nem volt olyan, amilyet tőle a nemzec joggal elvárhatott, akkor nagyon érdekes szempontra, nagyon érdekes körülményre lyukadunk ki. Ausztriában 292 hitbizomány volt, de ezekkel kapcsolatban közei 2uu hitbizomány penzüitbizománnyai is volt összekötve. JUz a 19/ penzhitbizomany összesen 76 milliós tőkeérteket képviselt. Ezeken kívül volt Ausztriában még 190, kizárólag pénz-hitbizomány, amely a mobil tőkét kívánta a nemzet egyetemes szempontjaiból, nemzetvédelmi szempontokból is konzerválni és lekötni. A magyar hitbizományok nem lévén összekötve pénznitbizományi intézményekkel, állandóan forgótőke nélkül gazdálkodtak és így nem volt meg bennük: az a gazdasági átütő erő, amely ellenkező esetben velük járt volna. Mindazok, akik ehhez a kérdéshez behatóan és a tárgyilagosság szemszögéből hozzányúltak, megállapították azt, hogy a hitbizományi intézmény igenis reformra szorul. Vélemények nyilatkoznak meg pro és kontra, mint ahogy ilyenkor minden esetben történni szokott. Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy a hitbizományi intézmény rendezése által felszabadítandó vagyont minden reformtörekvés igenis a magyarság zöme, a magyar parasztság számára kívánja lekötni. Beksics Gusztáv, aki látta a hitbizománynak a magyarság szempontjából hátrányos voltát, aki látta, hogy a hitbizományi birtokok legnagyobb része a magyarok által lakott területeken van, azzal a propozicióval állt elő, hogy a síkföldi hitbizományokat telepítsék át a nemzetiségi vidékekre, ahol a hitbizományi gazdálkodásnak megfelelő erdőbirtokok vannak. Foglalkozott a kérdéssel Darányi Ignác, a telepítés problémájával kapcsolatban az 1894. évi V. te, az 1911. évi XV. te. és még több más törvényünk, de a telepítés ' kérdése. — szervesen és szorosan összefüggvén a hitbizományi kérdés rendezésével — sok tekintetben súrolja ezt a problémát is. Minden magyar államalkotónak, törvényhozónak, törvénynek az volt az intenciója, generális elve, hogy okos agrárpolitika, okos birtokpolitika Magyarországon csak az lehet, amely egyben okos és céltudatos nemzetvédelmi politika is. A háborúelőtti idők közjogi vitái következtében ezek az alapvető hérdések végleges megoldást, sajnos, nem nyertek. Állandó közjogi vita, a közjogok kiterjesztése volt a magyar politikai közélet gerince, központi kérdése 1867-től egészen a háború kitöréséig. A liberális emlőkön felnőtt túloldal^ egyes tiszteletreméltó elemei ismét abba a hibába esnek, hogy amikor szorosan gazdaságpolitikai, nemzetpolitikai és szociálpolitikai kérdések kerülnek megoldásra, akkor mindig közjogi
