Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.

Ülésnapok - 1935-82

194 Az országgyűlés képviselőházának 82. ülése 1936 január 30-án, csütörtökön. az oldalról tényleg unos-untalan hangoztatva elmondunk, ezeket mind olvashatjuk Deák Ferenc 1834. július hó 12-én mondott parlamenti beszédéhen. (vitéz Scheftsik György: Máshol is olvashatók!) Azok az érvek ugyancsak szembetalálkoztak azokkal az érvekkel is, amelyeket most méltóztatnak hangoztatni és megállapíthatjuk, hogy ezeknek az érveknek a csatájából Deák Ferenc szelleme került ki győztesen, (vitéz Scheftsik György: Na nem!) Ezt azoknak a szónokoknak is érezniök kell, akik lojalitásból nagy hevességgel védelmére keltek ennek a javaslatnak, (vitéz Scheftsik György: Horváth Zoli is Deákot citálta!) Deák Ferenc, amint tudjuk és amint azt igen sokan megemlítették, de meg kell említenem nekem is, mert hiszen akárhányszor említjük mi ezen az oldalon ezt, ugyanannyiszor említik a túloldalon amazt, így mi is kényteleneik vagyunk felemlíteni a mi jogforrásainkat, — az egész intézményt kétségtelenül eltörlendőnek tartotta. (Lázár Andor igazságügyminiszter: 1834-ben!) Egyik igen t. kén viselőtársunk igen finoman fejezte ki magát akkor, amikor olyasfélét mondott, hogy Deák Ferenc nem nagy erővel kelt a hitbizományok védelmére. Deák Ferenc semmiféle erővel nem kelt a hitbizományok védelmére, hanem expressis verbis, a legfélreérthetetlenebb módon, a hitbizományi rendszer eltörlését követelte. Deák Ferenc igazságtalannak tartotta azt, hogy az emberek hiúsága évszázadokra előre törvényt szabjon az élőknek. Igazságtalannak tartotta ezt azért, mert ezzel veszélyeztetve látta az ország virágzását, az ország fejlődését. Egészen nyiltan felvetette a kérdést és rögtön meg is feleit rá. hogy vájjon nem lenne-e kívánatos ezt az egész idegenből importált intézményt, amely szerinte napról-napra súlyosbodó kárral nehezedik az országra, törölni az ország jogrendjéből? Megállapította, mint ahogy mi is számtalanszor megállapítottuk, hogy a nemzet kincse nem a nagy nevekből áll, a nemzet kincsének nem az a lényege, hogy a fényes nemzetségek neveit mindenképpen fenntartsuk ugyanabban a fényben, hogy a nagy vagyonokat egy pár arisztokrata kezében összpontosítsuk. Megállapította, hogy azelőtt volt jelentősége a hitbizománynak, mert hiszen bizonyos szerepet vitt a honvédelem terén, de amióta megváltozott ez a helyzet, ez a jelentősége eltűnt és az lenne a fontos, hogy »a honnak minél több polgára legyen önérdekei által a hon közületéhez csatolva«. Deák Ferenc is megütötte tehát száz esztendővel ezelőtt ezt a hangot és Ő a honszeretetnek, a hazafias áldozatkészségnek az erkölcsi bázison kívül még ilyen realitást is akart biztosítani. Százkét esztendő telt el azóta, hoery elhangzott ez a vita. Speciális! magyar tragikum, hogy vannak nagyjaink, akik világviszonylatban is nagyoknak nevezhetők, akiket elnevezünk »a haza bölcsé«-nek, »a legnagyobb magyar«-nak, »a legragyogóbb szónok«-nak, de tanácsaikat nem fogadjuk meg. Ma is pontosan ugyanott tartunk, mint száz esztendővel ezélőtt, nem haladtunk előre egy lépést, egy vonalat sem. Egyik igen t. képviselőtársunk azt hiszem, Schandl Károly, a vita hevében odáig ment, hogy azt vitatta: a hitbizományi intézmény még a vérszerződésből származik. Igyekezett kimutatni azt hogy a hitbizomány intézménye tulajdonképpen Ősi magyar intézmény, álmagyar jogrendszer természetes fejlődménye. Ezzel valószínűleg történeti aláfestést kívánt adni ennek a kétségtelenül nagyon népszerűtlen intézménynek. Horváth Zoltán igen t. képviselőtársam azonban rámutatott arra, hogy ez az egész intézmény Caraffa rémuralma idején hozatott az országba, az aulikus szolgálatok jutalmául és az ország legnagyobb része bizony nem nézte örömmel ezt a törvényalkotást, az ellenzéki rendek tényleg meg sem mertek jelenni a törvény meghozatalánál. Ennek az intézménynek már úgynevezett nemzeti jelentősége, amelyet a túloldalról olyan sokszor hangoztatnak, nincs. Van bizonyos családi vonatkozása, családi jelentősége, de az egyetemes nemzeti érdeknek ez kétségtelenül alárendelendő. A törvényjavaslatnak az az indokolása, amely a pazarlás ellen akarja védeni az egyes nagybirtokosokat, azt hiszem, ma már komoly megbeszélés tárgyát sem képezheti. Ma •az a helyzet, hogy aki pazarol, az a közfelfogás szerint nem alkalmas arra, hogy vagyont tartson a kezében, (Dinnyés Lajos: Azt kiskorúsítani kell!) sem földbirtokot, sem gyárat, sem bankot, semmiféle vagyont a világon és fokozottan áll ez különösen a birtokra, mert hiszen, aki birtokban pazarol, az a jelen viszonyok között súlyos 'hazafiatlanságot követ el, mert aki birtokban pazarol, az nem miveli azt a hazai földet, aki birtokban pazarol, az valószínűleg nem instruál, aki birtokban pazarol, az valószínűleg nem hozza ki a földből azt az eredményt, nem termeli meg azt a gyümölcsöt, amelyet a közgazdaság minden ilyen nagybirtokostól feltétlenül elvár. T. Ház! Az a kérdés, amelyet szintén elég gyakran felvetettünk, hogy megfeleltek-e, vagy nem feleltek meg a hitbizományos urak a kötelességeiknek, szerintem tényleg egy egészen másod- vagy harmadrangú kérdés, mert hiszen a helyzet az, hogy vannak sokan olyanok, akik nem feleltek meg, voltak olyanok, akik tényleg külföldön verték el a magyar föld jövedelmét, voltak olyanok, akik nem érdemesítették hazájukat arra sem, hogy megtanulják a nyelvét. idegen nyelven beszéltek, viszont az is kétségtelen, hogy ezek között a főurak között számos vezető csillagát látjuk a magyar történelemnek, vannak köztük igen sokan olyanok, akiknek emléke elválaszthatatlanul egybeforrott a magyar históriával. (Fábián Béla: Ez objektív beszéd!) A kérdést tehát ebből a szemszögből semmi körülmények között sem lehet eldönteni. Hiszen a kiválóság nem tekinthető osztálytulajdonságnak, (Ügy van! a baloldalon.) éppen úgy, ahogy a hibák sem róhatók fel valamely társadalmi osztály terhére, az személyi tulajdon, amely már az egyes családokban is különbözőkép jelentkezik. A magam részéről is érintenem kell azt a gondolatot, hogy a hitbizományosokat, de egyáltalán a nagybirtokosokat nagyon hely telén. mindig mint történelmi osztályt emlegetni. Ezen az időn is már régen túl vagyunk. A történelmi osztályok között, mint Gaal Gaston valamikor gyönyörűen kifejtette, éppen úgy helyet foglal a magyar parasztság is. Együtt vérzett, együtt harcolt az uraival, ott túrta a földet, ő hozta ki a föld kenyerét, a nemesekkel, a főurakkal a sorsközösségben teljesen, elválaszthatatlanul összeforrt és együttvéve tették ki az ezeréves nemzet testét. így tehát történelmi osztály kiváltságairól beszélni akkor, ha ez éppen annak a másik osztálynak, a magyar parasztságnak rovására esik, szerintem nemcsak igazságtalan, hanem egyenesen helytelen.