Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-58

68 Az országgyűlés képviselőházának 58. \ tem a fokokat. Egyszóval ennél a 9 térfogat százaléknál mindenesetre gyengébb borok teremnek. Jlllöljáróban kijelentettem, hogy nem vagyok szakértő, ha tehát botlást ejtek is, ezt ne tessék annyira szigorúan venni. Arra vagyunk tehát tekintettel, hogy minél erősebb szeszfoktartalma legyen a bornak, függetlenül attól, hogy milyen annak a bornak a zamatja. Itt kellene azután a kormánynak szerintem irányítólag hatni. De ezzel az irányítással Magyarországon úgy vagyunk, mint a magántulajdonnal. Magántulajdonra alapított társadalom vagyunk, holott Magyarország lakossága felének úgyszólván semmi magántulajdona nincsen. Bocsánatot kérek, ha már magántulajdon, akkor legyen mindenkinek magántulajdona. Ha már irányított gazdálkodás, akkor ez az irányítás necsak lefelé hasson, hanem hasson oda is, hogy vagy termeljenek egységes típusú borokat, vagy javítsák fel erre a borokat. Végigutazhat az ember egész Olaszországon, nem lát mást, mint vino bianco felírást, azután a vörösbor jelzését, készen vagyunk. Kivételt alkotnak a jobbfajtájú csemegeborok, amelyek azonban általános fogyasztásnak nem tárgyai. Semmi szükség sincs nálunk ezekre a fantasztikus elnevezésekre, hanem arra van szükség, hogy ha már isznak az emberek, akkor irányítsák a gazdálkodást úgy, hogy alacsony szeszfokú, jóízű bort, tiszta bort adjanak 'a népnek és gondoskodjanak arról, hogy akik a bort termelik, megfelelő árat kapjanak érte. Én nagyon tartok attól, hogy ha a 11. § (2) bekezdése így, ahogy van, érvényben marad, akkor ennek az lesz a következménye, hogy azok a kisgazdák, akik ennél a szeszfoktartalomnál gyengébb borokat termelnek, nem tudnak majd mit csinálni a borukkal. A miniszter úr egy közbeszólás formájában azt mondotta, hogy besűrített musttal feljavíthatják, de annak a szegény embernek annyi pénze sincs, hogy rendes hordót tudjon magának venni (Csikvándi Ernő: Szárítson szőlőt! — Br. Berg Miksa: Kinek? Könnyű mondani! — Zaj a baloldalon.) Ezek olyan szegény emberek, hogy képtelenek egy rendes hordót venni, nemhogy egy mustsűrítő készüléket tudjanak maguknak venni és borukat besűrített musttal feljavítani. Ez nem olyan egyszerű dolog. Azonkívül nem is értenek hozzá. Mi történik tehát? Ezek az emberek kény re-kedvre ki lesznek szolgáltatva a gazdag kapitalista borkereskedőknek, akik a bort olcsón meg fogják vásárolni, házasítás útján fel fogják javítani és azzal a borral, amelyet ők talán literenként 10—12 fillérért összevásároltak a termelőtől, három hónap muva, mint furminttal fogunk Budapesten találkozni, mégpedig 70—80 filléres áron. A kormánynak nem lehet az az intenciója, hogy azt a szegény kisgazdát, aki a maga és családja fáradságos munkájával műveli meg szőlőjét, kiszolgáltassa a gazdag kapitalistának és lehetővé tegye, hogy ezek a kapitalista vállalatok még gazdagabbak legyenek. Ennek a bortörvényjavaslatnak kapcsán rá kell azután mutatnom arra is, hogy a vendéglősök az utóbbi időben valóságos rabszolgáivá váltak ezeknek a nagy borkereskedelmi vállalatoknak. Ezek a borkereskedelmi vállalatok ügynököket tartanak, akik beutazzák az egész országot és ajánlják boraikat hol bizományba, hol váltó ellenében és mindenesetre arra törekszenek, hogy a vendéglősöket keményen a markukban tartsák. Ök látják el őket borral és hiába panaszkodnak a szegény vendéglősök, hogy az a bor nem jóízű, hogy a kötése 1935 november 14-én, csütörtökön. zönség nem szereti azt a bort, adós lévén, rabszolgája a borkereskedőnek, aki olyan árut ad neki, amilyen neki éppen tetszik. Ha ez a törvényjavaslat azt intencionálja, hogy a jövőben a bor minősége jobb legyen s szigorúbban üldözzék a borhamisítást s ha ennek a törvényjavaslatnak az a célja, hogy a szőlőtermelő gazdákat valamiképpen felsegítse, akkor elsősorban a nagy borkereskedők ellen kell kemény eszközökkel fellépni, akik olcsón Összevásárolva a bort, összezagyválva adják el a publikumnak fogyasztásra. Nemcsak Budapesten, hanem a yidéki városokban is nagyon kevés helyen lehet jóízű bort kapni és különösen azokon a helyeken nem, amelyeket munkások, kisbirtokosok ilyen szegény dolgozó emberek látogatnak, mert ott rettenetesen silány minőségű bort lehet csak kapni. Ha tehát ennek a törvénynek az a célja, hogy megvédje egyfelől a szőlőtermelőket a kiuzsorázástól, másfelől pedig, hogy a bor jobb legyen, akkor szigorúbban kell azoknak a körmére nézni, akik mint borkereskedők, kihasználják ezeknek a gazdáknak gyöngeségét és szegénységét, de egyúttal ezeknek gyöngeségét és szegénységét kihasználva, kizsákmányolják a fogyasztóközönséget is és olyan árut adnak neki, amely még annyi pénzt sem ér meg, amennyit adnak érte. Végül még csak egy körülményre vagyok bátor a miniszter úr figyelmét felhívni. Nevezetesen, amikor Petro igen t. képviselőtársam arról beszélt, hogy a szesztörvényjavaslatot ezzel a törvényjavaslattal egyidejűleg kellett volna benyújtani, akkor úgy a miniszter úr, mint a miniszterelnök úr kijelentette, hogy a szesztörvényjavaslat jönni fog, mert szerves összefüggésben van ezzel a törvényjavaslattal, kár azt siettetni. A szesztörvényjav.asiat azonban még mindig nincs készen; ma olvastam éppen az újságban, hogy a pénzügyminiszter úr foglalkozik vele. Arra kérem a földmívelésügyi miniszter urat méltóztassék minden befolyását érvényesíteni arra nézve, hogy hullott gyümölcsből, azonkívül gyengébb minőségű borokból, törkölyből minél többet főzzenek ki szesszé, hogy így megtakarítsuk azt a gabonát, amelyet a szeszgyárak használnak fel szeszfőzésre. Ma. amikor a drágaság nőttön nő, amikor a szegény ember a tíz körmét rágja véresre, hogyan tudjon magának és családjának a szűkös napszámból egész hétre megfelelő élelmet beszerezni, kétszeresen bűn rozsot, búzát és tengerit szesszé felfőzni. Legyen szabad ebben a vonatkozásban rámutatnom arra, hogy hat hónap alatt csaknem 12 millióba került a kukoricabehozatal. Amikor Magyarország 12 millió pengőért hoz be kukoricát, akkor nem tűrhető az, hogy a szeszgyárak kukoricát főzzenek fel szesszé. Az idei esztendőben rengeteg, de nagyon rengeteg — magam is igen kis területen gyümölcstermelő vagyok, tehát saját tapasztalatomból tudom — férges gyümölcs volt, amely ugyan beérett, de amelyet eladni nem lehetett azért, mert hibás, férges volt, egyszóval nem volt tökéletes. Ha ezt könnyűszerrel szesszé felfőztük volna, akkor sokkal jobban tudtuk volna értékesíteni, •mert így alig lehetett értékesíteni, sőt nagyrészt szemétdombra kellett hányni, mert nem lehetett vele mit csinálni. Azután a miniszter úrnak át kell éreznie, hogy Magyarországon ma cukrot nem volna szabad más célra felhasználni, mint emberi táplálkozásra és azt olvasom, hogy a szeszgyá-