Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-58

Az országgyűlés képviselőházának 58. ü ősidőktől fogva adják a kapások részére a törkölybort. Amikor a bornak nagy ára van, amikor a bort általában igen jó áron lebet értékesíteni, akkor még meg tudom érteni, hogy a törkölyből valamelyes, üdítő italnak éppen nem nevezhető, elbódító italt csinálnak azoknak a szegény munkásoknak. Ma azonban, amikor a gyengébb boroknak alig van áruk, amikor azokat alig lehet értékesíteni, én is azt mondom, amit a t. képviselő úr mond: el kellene tiltani a törkölybor készítését, mert aki dolgozik, aki munkálkodik a szőlőben, az megérdemli, hogy egy pohár tisztességes bort adjanak neki fárasztó, nehéz munkája után. A vitában eddig felszólalt képviselők legtöbbje a termelés és értékesítés szempontjából foglalkozott a szőnyegen fekvő javaslattal. Engedjék meg nekem, hogy én a fogyasztók szemszögéből nézve, bíráljam a javaslatot, mert hiszen csak így tudjuk helyesen értékelni azt a munkát, amelyet a miniszter úr ezzel a javaslattal végzett. Mindenekelőtt egyet: valahány miniszter úr elmegy vidékre, akár beszámolóra, akár díszpolgári oklevél átvételére, akár pedig propaganda-útra, egyetlen miniszter sem mulasztaná el a választóiközönség előtt hangoztatni a belső fogyasztás növelésének szükségességét. Minden miniszter úr azt mondja, — földmívelésügyi 'miniszter úr elsősorban — bogy: kérem, a földniívelésen, a szőlőgazdaságon, a borgazdaságon a legjobban az segít, ha a belső fogyasztást növeljük. Ezzel szemben a valóság az, hogy a belső fogyasztás lehetősége a mezőgazdasági termékekben, húsneműekiben, zsiradékokban, de még inkább borban évrőlévre csökken azért, mert a városi lakosság évről-évre kevesebbet keres, az adói évről-évre nagyobbak... (Darányi Kálmán f öldmívelésügyi miniszter: Negyven százalékkal emelkedett Budapesten a borfogyasztás!) Majd megmondom, miért emelkedett a borfogyasztás; leszek bátor erre rámutatni. A fogyasztásnak csak ott lehet emelkednie, ahol annak megfelelő gazdasági alapja van. Ahol azonban egyik-másik miniszter úr azt hangoztatja, thogy növelni kell a belső fogyasztást, a többi miniszter úr pedig tervszerűen gondoskodik a fogyasztóközönség vásárló erejének gyengítéséről, ott, ebben a kontroverziában természetesen a termelő marad alul. A legtöbb képviselő úr, így Görgey István képviselőtársam is a nehezebb minőségű borokat termelő nagyobb szőlőbirtokosok szempontjából bírálta a javaslatot. Bennünket, fogyasztókat ezek a nehéz minőségű borok nem igen érdekelnek; azért nem, mert a széles fogyasztórétegek ezidŐszerint nincsenek abban az anyagi helyzetben, még betegség esetén sem, hogy tokaji bort vagy a tokaji borral egy minőségű vagy mondjuk, egy rangfokozaton álló bort vásárolhassanak. Ezek a fogyasztórétegek nagyon boldogok, ha napjában egyszer (Egy hang a balközépen: Hosszúlépést ihatnak!) úgynevezett Leánykából vagy egyéb borból hosszúlépést ihatnak. (Zaj a jobboldalon.) Mondom tehát, hogy bennünket nem nagyon érdekel, hogy ennek a törvénynek a jövőben'milyen hatása lesz a tokaji bor termelésére, mert a fogyasztóközönségnek az a része, amelyet mi képviselünk, legfeljebb álmában álmodhatik a tokaji borról, vagy az utcán megbámulhatja a tokaji bor címkéjét és a palackban fénylő italt, azonban sohasem jut abba a helyzetbe, hogy abból ihasson is. Bennünket elsősorban az érdekel, hogy ez a se 1935 november lU-én, csütörtökön. 65 törvénytervezet, amely előttünk van, hiányos. Hiányos azért, mert nem foglalkozik azokkal akik a szőlőt megművelik, (Úgy van Ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) a bort kezelik. Már pedig sok minden szempontból bírálták ezt a javaslatot, sok mindenféle szempontból világították meg, engedjék meg tehát, hogy én csak úgy mellékesen elmondhassak itt egynéhány szót azoknak a gazdasági helyzetéről, akik a szőlőt megművelik, a borgazdasággal foglalkoznak, akiknek tehát igen nagy érdemeik vannak abban, hogy Magyarország borkultúrája igen magas fokon áll. (Halljuk! Halljuk!) A szőlő- és borgazdaságnak hazánkban kétségtelenül óriási jelentősége van, hiszen tudjuk. hogy mintegy 380.000 katasztrális hold terület van szőlővel beültetve, mintegy egymillió ember foglalkozik a szőlőkben és a borgazdaságokban. A foglalkozást legtöbbnyire úgy kell érteni, hogy egész családok, gyermekkel és aszszonyostól együtt művelik meg a szőlőt. Ha a kisiparosnak egy kis szőlője van, amikor a munka pang, segédjével vagy tanoncával megy ki és műveli meg a szőlőt. De ezenkívül is rengeteg olyan munkás talál foglalkoztatást a szőlőgazdaságban, aki más mezőgazdasági termelési ágban éppen a nagy kínálat következtében munkát nem igen találhatna. Valamikor, még az én gyermekkoromban is, a szőlőmunkások, a vincellérek aránylag igen jó kereseti viszonyok között éltek. A napszámbér a mainál lényegesen magasabb volt. Sohasem felejtem el, hogy gyermekkoromban például Óbudán, a Szent Flóriánnál gyülekeztek a kapások és amikor a szőlőbirtokosok arra menve megkérdezték, mennyiért akartok dolgozni, uni sono azt felelték: 12 hatos a napszám. A mai pénzértékre átszámítva tehát körülbelül három pengőt kértek ezek a munkások egy napra, azonfelül természetesen bort. Ugyanezek a munkások ma GO—80 fillérért kénytelenek a szőlőben végezni a rettenetesen nehéz munkát. A móri, budai. szekszárdi, versééi hegyvidékek kapásai túlnyomórészt szakmányban dolgoztak és így eléggé tűrhető kereseti viszonyok közé kerültek a szakmánymunka folytán. A szociális gondoskodás is nagyobb volt még akkor, mint ma. Minden nagyobb borvidéken egyesületük volt ezeknek a kapásoknak. Még az abszolutizmus irején is fenntarthatták egyesületeiket, amelyek betegsegélyezéssel s temetkezéssel foglalkoztak. Hogy pedig mennyire csak munkásegyesületek voltak ezek, bizonyítja az, hogy az egyik ilyen egyesületnek, a Szent Noé egyesületnek — nem tudom, ki avatta Noét szentté — alapszabályaiba belevették, hogy amennyiben egy kapás átkerül a polgári rendbe, az egyesületből ki kell lépnie. Ez az egyesület tehát kizárólag a bérért, fizetésért dolgozó kapásoknak volt az érdekképviselete. Évtizedeken át nagyszerűen látta^ el ezeknek a munkásoknak betegsegélyezését, halál esetére szóló biztosítását; más bajukban is támogatást nyújtott nekik. Ma bevonult a szőlőgazdálkodásiba a kémia. Ma szénkéneggel, rézgáliccal, kénporral, arzénos vegyületekkel dolgoznak és ezeket a szerencsétlen munkásokat nem védi a balesettől úgyszólván semmi. Nagyon jó gazdának számít már az, aki évszámra foglalkoztat vincellért vagy kapást és beíratja a mezőgazdasági munkáspénztárba, az úgynevezett cselédpénztáriba őket. A magyar ember kolduspénztárnak mondja ezt a pénztárt. En azonban előkelőbb intézménynek tartom annál, aminek a népies kifejezés mondja, én cselédpénztárnak neve-