Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-65

250 Az országgyűlés képviselőházának 65. ülése 1935 november 27-én szerdán. díjakat megfizetni nem tudják. {Felkiáltások half elől: Sehogyan! — vitéz Benárd Ágost: Aki nem fizet, nem lehet tag!) Az lehetetlen dolog, hogy ne lehessen tagja a kamarának, (vitéz Benárd Ágost: De így van!) mert a kamarához tartozás nem a pénztől, hanem a diplomától függ. (Zaj. — Igaz! — Ügy van! a baloldalon.) Az lehetetlenség, hogy ne lehessen az orvosi kamara tagja a diplomával rendelkező állástalan orvos. A kamara keretén belül gondoskodnia kell arról ennek az erkölcsi testületnek, hogy az illető álláshoz juthasson. (Mózes Sándor: A javaslat szerint a fontos a tagdíj!) A minimális díjazás szempontjából feltétlenül hangoztatnunk kell azt a követelményt, hogy amikor ez a törvényjavaslat szigorúan intézkedik a minimális díjazásról az egyénekkel szemben, akkor állapítsa meg a díjazást az államnál, a közületeknél, a testületeknél dolgozóknál is. (Zaj "bálfelől.) A kollektív szerződést annak idején a Társadalombiztosító Intézet kimondottan azon a címen nem kötötte meg az orvosokkal, hogy az orvosi rendnek nincs megfelelő képviselete, amellyel a kollektív szerződést megköthetné. Abban az esetben, ha a kamara létrejön, a magyar orvosi rendnek megvan a megfelelő képviselete, tehát a kollektív szerződést az, orvosi kamara útján kell a jövőben az Oti.-orvosokkal megkötni. T. Ház! A törvényjavaslat a legutóbbi időben kétségtelenül helyes módosításokon ment keresztül. Helyes az, hogy a tisztviselő-orvosok is belekerülnek az orvosi kamarába. Helyes, hogy a képviseleti közgyűlés szervezését engedélyezték. Helyes, hogy helyibizottságok alakulhatnak a kamara székhelyének területén kívül, különösen a közegészségügyi és az orvosi szakkérdések megvitatására. Helyes volt az összeférhetlenségi bizottság megszervezése is. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban^ azonban bizonyos aggodalmaim vannak annál a pontnál, amely arról rendelkezik, hogy a köztisztviselő orvosnak a felettes hatósága engedélyezi a magánpraxist. Kérdezem, de nem tudom

; hogy lehet-e az összeférhetlenségi bizottság elé vinni olyan ügyet, amely a felettes hatóság engedélye alapján áll? Legjobb tudomásom szerint ez nem is tartozik tulajdonképpen a kamarai törvényjavaslatba, mert hiszen külön rendelkezés van arra, hogy a köztisztviselőnek magánpraxisát ép úgy, mint más foglalkozását is mindenkor be kell jelentenie és ma is engedélyhez van kötve, hogy valaki magánpraxist folytathat-e vagy sem. T. Ház! Helyes, hogy a fegyelmi ügyek, másodfokú elbírálását a közigazgatási bírósághoz tették át. Kétségtelenül igaz az a többször hangoztatott bírálat, hogy az autonómia megszorítása határozottan igen erős. Az, hogy az országos és a kerületi kamarák elnökeit a belügyminiszter erősíti meg és mindazok* a jogok, amelyek a belügyi kormányzatnak e törvényjavaslatban biztosíttatnak, kétségtelenné teszik, hogy jogunk van kérni a belügyminiszter urat arra, hogy az orvosi kamarák különböző rétegeinek érdekeit a lehető leglelkiismeretesebben próbálja képviselni, különösen most,-a megalakulásnál. Az első megalakulás öttagú bizottságokon keresztül történik, amelyeket szintén a belügyminiszter úr küld ki, azt hiszem, az orvosszövetség ajánlására. Ezért kell most nagyon körültekintőnek és méltányosnak lenni, mert ebben az első választásban igen sok van a kinevezés jellegéből. Ezért kell most arra törekedni, hogy ne egyes csoportoknak, hanem a magyar orvosi rend különböző értékes csoportjainak emberei bekerülhessenek az első vezetőségbe. (Egy hang a balközépen: Az a kérdés, ki a belügyminiszter! — vitéz Kozma Miklós belügyminiszter: Nem ez a kérdés! Ez csak adminisztratív lebonyolítása a felvételnek! Mindenkit fel kell venni és ők maguk választanak! Semmi köze a belügyminiszternek a választáshoz!) T. Ház! A gyakorlatból tudja mindenki, nogy az első választás sorsát — az autonóm választások sorsát is — óriási mértékben dönti el az, hogy kikre bízták rá a választást. Hiszen magától értetődik, hogy azok, akikre a választást rábízták, hatalmas előnyben vannak. Ez nem vád akar lenni, ez kétségtelen tény. S ha az ötösbizottságokat egyetlenegy orvosi érdekkörből választják ki, már meg van adva a lehetőség arra, hogy a választásnál a saját embereik érdekében sokkal nagyobb propagandát fejtsenek ki, mint az esetben, ha különböző csoportok érvényesülhetnek. Ezzel röviden azt akarom mondani, hogy a fiatalabb orvosgenerációnak, amely az idősebb orvosgenerációval ellentétben van, a belügyminiszter iír a lehető legjobb intenciói szerint adjon lehetőséget arra, hogy a kamara szervezetébe bekerülhessen. A 15. § arról intézkedik, hogy fegyelmi alatt álló orvost tisztségre beválasztani nem lehet. Ez az intézkedés azért túlerős, (Dulin Jenő: Nem túlerős, hanem lehetetlen!) mert a fegyelmi önmasrában véve még nem jelenti az illető orvos elítélését. Ha elítélik, akkor úgyis kiesik a tisztségéből a megfelelő másik szakasz alapján. A kamarai tagdíjak ügyéről óhajtok még pár szót szólni. Ismétlem, hogy a pénztelen, állástalan orvosoknak a kamarában való elhelyezkedését nem látom biztosítottnak, már pedig ezeket a kamarából kizárni nem lehet. Az egy esztendő alatt befizetendő tagdíjakra vonatkozó előírás, mint az ügyvédek mondják. meglehetősen szigorú az ügyvédi kamaránál is. Lehetetlen álláspont szerintem az, hogy ha valaki a kamarába való felvétele után állás nélkül marad, ne tarthassa meg kamarai tagságát, azért, mert nem tud fizetni, mert keresete nincs, (vitéz Kozma Miklós belügyminiszter: A kollégáktól függ! — Felkiáltások a baloldalon: Kidobják! — Br. Berg Miksa: De miért fizessen, amikor nincs keresete! — vitéz Kozma Miklós belügyminiszter: A törvényjavaslatban a tagdíj a kereset arányában van* megállapítva. — Br. Berg Miksa: Megadta fi belügyminiszter úr a választ! Nem fognak fizetni! — vitéz Kozma Miklós belügyminiszter: Nem tőlem függ. hanem az autonóm kamarától, a kollégáktól! — Zaj a baloldalon.) Az orvosi kamarában a magam részéről az orvosi karnak nagyobb, kollektív felelősségél látom a magyar közegészségüggyel szemben. Ezért üdvözlöm örömmel a javaslatot. Evenként 38—39.000 csecsemő hal meg nálunk, óriási mezőgazdasági területek vannak közegészségügyi ellátás nélkül, Budapesten tizenötször annyit áldozunk közegészségügyi célokra, mint a^ falvakban, egyenesen elpazarlunk regenerálódó erőket, biológiai értékeinket nem tudjuk kellőképpen megvédeni. De itt van ez a hatalmas rend, amely a magyar közegészségügy fejlesztéséért elsősorban felelős s amely akkor tud majd azért igazán felelni, akkor látjuk meg, hogy tud-e megfelelő javaslatokkal, megfelelő erővel új magyar közegészségügyet te-