Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-63

216 Az országgyűlés képviselőházának 63. nem hajlandó még a célszerűségi szempontoknak sem magát alávetni, ő így látja jónak, így tervelte ki, így akarja belevinni a törvénytárba és ebből nem enged. Majd meg méltóztatnak látni, ha a kamara létrejön, annak működése következtében mennyi hiányosság fog ezen a téren mutatkozni, mennyi javításra lesz szükség, mennyi sérelem, mennyi panasz lesz az orvosok részéről és mennyi időt fog elvonni ez a kamara az orvosoknak abból az idejéből, amelyet gyógyításra kellene fordítaniuk. Tóth Pál képviselőtársunk beszélt az orvosi továbbképzésről. Nem beszélek a sztárokról. Itt is az a, hiba, hogy sztárrendszer alakult ki az orvosi társadalom kebelében, hogy van egynéhány jónevű, felkapott, elismerem, elsőrendű, egészen kiváló, szaktekintélyű orvostanárunk és az a helyzet, hogy akinek pénze van és baja van, ilyenkor megereszti bugyellárisát és a jó orvoshoz megy, ahhoz, akit jónak ítél és akiben bízik. (Farkas István: Vagy a közvélemény azt hiszi róla!) Ne abból induljon ki a törvényhozó testület, hogy ilyen kivételes helyzetben lévő orvostudósok is vannak, hanem abból, hogy vannak orvosproletárok is. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Amikor a javaslat egyik szakasza a foglalkozástól való eltiltással köti össze a kamarai tagilletékek fizetését, talán nem is gondol arra, milyen óriási igazságtalanság lesz ebből. Ne abból tessék kiindulni, hogy^ néhány tucat, vagy néhány száz jolszituált orvos gavallérosan félkézzel a lajbizsebből fogja kifizetni a kamarai illetéket, akármennyi is az. Vannak a falun szegény orvosproletárok, akik két tojásért vagy egy kis sovány csirkéért vagy egy mérő búzáért gyógyítanak. (Farkas István: Es nagy szellemi munkát végeznek!) Ezek ebből nem tudnak kamarai illetéket fizetni és ha ezeket ezen a címen fogják kizárni a kamarából és eltiltani az orvosi gyakorlattól, a kenyérkereset lehetőségétől, akkor ezek el fognak pusztulni, orvosi tudománnyal a fejükben, egy nagy fapecsétes diplomával a kezükben el fognak pusztulni néhány pengő kamarai hátralék miatt a magyar közigazgatás bölcsesége következtében. En azt mondom, hogy az orvos sohasem sok, az orvos kevés és hogy az orvosi ellátást minőségben és mennyiségben fokozni kell. Minőségben a továbbképzéssel kell fokozni. A legtöbb orvos — sajnos — kénytelen megmaradni a mellett, amit az egyetemről és a három esztendős cselédkönyves praxisból magával ho* zott. Elnök: A képviselő úr beszédideje lejárt. Propper Sándor: Tisztelettel kérem, méltóztassék beszédidőmet 10 perccel meghoszszabbítani. Elnök: Méltóztatik a kért hosszabbítást megadni J (Igen!) A Ház a kért hosszabbítást megadta. Propper Sándor: Az orvos nem jut hozzá az új felfedezések megismeréséhez, külföldi folyóiratokhoz, amelyek pedig tömegével vannak. Hiszen a terápia úgyszólván napról-napra változik, folyton jönnek új eljárások és gyógyítási módszerek és a szegény falusi, kisvárosi orvos nem jut ezekhez. Ha tehát már csinálunk központi szervet, akkor ezt is bele kellett volna építeni, illeszteni és ha már a toj vábbképzés az egyetemen, az új anyag állandó feldolgozásával ©s elterjesztésével, nem lehet1 séges, legalább az irodalom révén kellene az orvosi továbbképzést lehetővé tenni. ülése, 1935 november 22-én, pénteken. Nem csinálok titkot abból, hogy én a bizottságban is szóvátettem, hogy az orvosképzés minden akadályát perhorreszkálom. En a numerus clausust, mint az orvosképzés akadályát, a legnagyobb hibának tartom. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) En el tudok ismerni egy bizonyos cenzust, erre talán szükség van, de ez csak értelmi cenzus lehet az én felfogásom szerint. Aki nem való orvosnak, akinek az agy szerkezete nem elégséges ahhoz, hogy az orvostudományt befogadja, az ne menjen az egyetemre, azt ne engedjék az egyetemre, de akit előtanulmányai és értelmi színvonala alkalmassá tesznek arra, hogy orvossá képezze ki magát, az elé me méltóztassanak akadályokat gördíteni, inert ki tudja, hány nagy lángész vész el ezek között a korlátok között, ami pedig az emberiségnek nagy kárára van. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) A pénz szerintem nem játszhatók szerepet, amikor a legfőbb jóról, az emberi társadalom summum bonumjárói van szó. Mert végtére az egészsége és az élet a legfőbb társadalmi jó s amikor erről van szó, akkor az államnak bőségesen kellene dotálnia minden olyan intózke-. dést és intézményt, amely az egészségügy javítását szolgálja. Kifogásolom s kifogásoltam már a bizottságban is azt, hogy a honvédorvosokat kiveszik a kamara fegyelmi hatásköre alól. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Egy egységes keretbe .belefoglalt státusban nem lehet kétféle fegyelmi eljárás. Ez nem volt sehol. En megkérdeztem a bizottságban a belügyminiszter urat, hogy ő, mint katona, mit szólna ahhoz, ha fordítva volna a dolog: katonai alakulatoknál nem katonák volnának és ha azokat egy civilhatóság elé utalnák fegyelmi szempontból. Nem lehet itt divergáló eljárásokat statuálni <&gy egységes keretbe .belefoglalt státus számára, mert egészen furcsa helyzetek alakulhatnak ki: van egy orvosi kamara, annak vannak katona-tagjai, vannak civil-tagjai és katona-tagjai azt fogják csinálni a kamarában, ami nekik jólesik, mert a kamara fegyelmi hatásköre rájuk nem terjed ki. (Brogli József: Van nagyobb fegyelmi hatóságuk!) Nem tudom, de ez nem ok, és ez olyan merész újítás ebben a javaslatban, amelyet én nem tudok helyeselni. Még egy dolgot akarok megemlíteni. Sokat beszéltek itt a fogorvoslatról. A bizottságban sok szó esett a fogorvoslatról is. En erről a kérdésről a bizottságban nem. beszélhettem fizikai idő hiánya miatt. A bizottságban negyedórás a beszédidő s azt negyedórával meghosszabbítják, ha akarják. Nekem meghoszszabbították, de még ez az idő sem volt elegendő arról, hogy a fogtechnikusokról 'beszéljek. (Halljuk! Halljuk! <a szélsőbaloldaon.) Nem akarok most itt messzebbmenő fejtegetésbe bocsátkozni, de kénytelen vagyok szólni erről, mert egyik kormánypárti képviselőtársunk egy, szerintem igen helytelen, erős megjegyzést tett a fogtechnikusok tisztes karára és iparára, s egy másik kormánypárti képviselő volt olyan szíves és ezt a helytelen kijelentést nekem tulajdonította. Nem azért mutatok rá erre, mert én ezért szemrehányást kaptam, mert azt el tudom viselni és helyt tudok állani mindenért, amit mondok, de ezt nem mondottam, és ha a bizottságban beszéltem volna erről a kérdésről, akkor is azt mondottam volna, hogy a mai nehéz időkben, amikor minden exisztenciára féltő gonddal kell vi-