Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-63

204 Az országgyűlés képviselőházának 63. Ez volt a helyzet ötven esztendővel ezelőtt. Még érdekes az, hogy amint ma foglalkoztatja az embereket a kamara gondolata, — mint ahogy ezt a javaslathoz feliratkozott képvise­lők nagy szarna mutatja, nemcsak az orvoso­kat, de mindenkit érdekel — úgy már abban az időben is a különböző folyóiratok, így pl. a »Jogi Szemle« is vitatkozott a kamaráról és érdekes például Csatár y Lajos megállapítása, aki a kamarát rozsdás intézménynek minősíti, olyan kamarát pedig, amely a diplomájától is megfoszthatja az orvost, nem is akar egyálta­lában ismerni, mert szerinte az orvos legfőbb bírája a lelkiismeret. (Cseh-Szombathy László: Meg a beteg!) Amikor 1897-ben az Országos Orvosszövet­ség megalakult, attól kezdve a kamarai váták elcsendesedtek, majd jött a világháború, amely az első igazi nagy csapást mérte az orvosi rendre és hajtotta azt az elploretáriasodás nyo­morúsága felé. Egyszerre kiderült 1914-ben, hogy kevés az orvos és másodrendű egészség­ügyi erőket is fel kellett vonultatni az első vo­nalba. Ennek következménye és visszhangja például ma előttem szólott t. képviselőtársam beszédének a fogtechnikusok és fogorvosok har­cára vonatkozó része. Meggyorsították és megkönnyítették az or­vosi diploma megszerzését s a háború után a csonka-ország területén a számban megnöveke­dett orvostárs adaloni kétségbeesetten néz körül és keresi a megélhetés módját. Biadtan eszmél rá, hogy széthulló ereje nem hír megbirkózni a korszellemmel s hogy a betegség biztosítás általánosításával az orvosi érdekeket teljesen háttérbe szorítják. Az Orvosszövetség azután a kamara létesítésétől várja a gyógymódot, a gyógyítást, a hihetetlenül rosszrafordult gazda­sági helyzet megmentését; az orvosok nagy több­sége azonban mégis aggodalommal néz a ró­zsásnak igazán nem mondható jövő felé. Pedig szerény megítélésem szerint az orvosi kama­rára úgy a becsületes, jóindulatú orvosok nagy seregének, mint magának a magyar köz­egészségügynek szüksége van. Debuisset pri­dem, előbb kellett volna, amikor még nem vált orvosi körökben sokaknak jelszavává, hogy előbb a, kenyér és azután a jog. Érdekes, hogy míg az általános titkos választójognál politi­kailag eléggé kihasználják azt a jelszót, hogy »előbb a jog, azután a kenyér«, addig ennél a törvényjavaslatnál, amelyben a jogok és köte­lességek fontos definiciójáról van szó, ennek éppen a fordítottját követelik, amikor kifogá­solják azt, hogy miért előbb a kamara; jöjjön előbb az orvosok megsegítése! Valahogy a ka­marától várjuk ezt és a kamara, ebben a vonat­kozásban is tehet valamit, amint beszédem ké­sőbbi folyamán erre bátor leszek kitérni. Most a javaslat, 60 esztendős küzdelem után, végre idekerült a törvényhozás elé s a törvény­hozás bölcseségére van bízva, hogy a kamara, úgy legyen megalkotva, hogy az egyrészt fő­leg falusi vonatkozásban igen elmaradt köz­egészségügynek legyen erős vára, ahol a nép­betegségek ellen sikeresen lehet felvenni a har­cot, másrészt pedig biztos otthona legyen min­den orvosnak, aki becsületes, tiszta, szándékú és tiszta lelkű. Azok között az okok között, amelyek a kamara szükségességét indokolják, szerepelni szokott az orvosi pálya túlzsúfolt­sága is. Hogy ez az indok nem egészen abszo­lút érvényű, arra bátor voltam már beszédem elején hivatkozni, amikor arra, mutattam rá, ülése, 1935 november 22-én, pénteken. hogy 50 esztendővel ezelőtt is ezt jelölték meg egyik oknak. Azt azonban koncedálni kell, hog/ mégis csak objektívebb a mi megítélésünk ma Csonka-Magyarországon, ha túlzsúfoltságról beszélünk, mint volt elődeinké 50 esztendővel ezelőtt Nagymagyarországon. Hiszen Nagy­magyarországon a háború végén körülbelül 4500 orvos volt s amikor trianoni Magyaror­szág megalakult, ez a 4500 orvos Csonka Ma­gyarország területén változatlanul megmaradt, ma pedig 15 esztendő után a 9000-et is megha­ladja a számuk. Ha a statisztikai adatokat néz­zük, amelyek szerint figye'embvéve az új dip­lomák számát és a meghalt orvosok számát is, évente 340-el effektive több orvos van Ma­gyarországon, akkor megállapíthatjuk, hogy tényleg túlzsúfoltság van ezen a pályán. Nem hiszem azonban, hogy a kamarától várható volna ennek a túlzsúfoltságnak megszüntetése. A túlzsúfoltság megszüntetése érdekében az egyik remédium az volna, amit évek óta meg­említek minden egészségügyi beszédemben, hogy méltóztassék egyik vagy másik, vagy esetleg két egyetemet is nem az orvosnevelés, hanem az orvostovábbképzés szolgálatába állí­tani. Méltóztassék meggondolni, mit jelentene az, ha ezeken az egyetemeken nem kezdő érett­ségizett diákok tanulnának, hanem csupa meg­lett korú falusi orvosnak tennék kötelezővé az cdőadások hallgatását, hogy ismereteiket fel­újítsák. A Közegészségügyi Intézet az utóbbi időben már megpróbálta ezeknek a kurzusok­nak széles alapokra fektetésével ezeket a hiá­nyokat pótolni, de szerintem még tovább kel­lene menni. Nemcsak hogy intézményesen kell megteremteni a megoldást, hanem kötelezővé is kell tenni a kurzusok látogatását. Erre az egyik vagy másik vidéki egyetem teljesen megfelelő is volna. Még apresztízséből sem ve­szítene az az egyetem, sőt — szerény vélemé­nyem szerint — csak nyerne vele, ha az orvos­továbbképzést szolgálná. Mert méltóztassék el­képzelni, hogy az a vidéki orvos, aki évtizedek óta elszakadt a központtól s akinek nem volt módja továbbképzőkiírzusokat hallgatni, mi­lyen színvonalán áll ma az orvostudomány­nak. Elvégre az egészség az ember legfőbb kin­cse, amellyel nemcsak a gazdag, hanem a sze­gény is rendelkezik, ez tehát általános kincs, amelynek megőrzése érdekében fel kell hasz­nálnunk minden eszközt. A régi monarchiában a tartalékos tiszteket évente egy-két hónapra mindig berendelhették, hogy ne maradjanak el a modern harcászattól; miért ne lehetne akkor megcsinálni ma ezt, az orvosi továbbképzést is. amikor megvannak rá az eszközeink, hiszen világos, hogy arra a négy orvosegyetemre nincs szükségünk abból a célból, hogy minél több orvost neveljenek, de mondom, annál na­gyobb szükségünk van arra, hogy azok az or­vosok, akiket ezek az egyetemek neveltek, mi­nél tökéletesebb, minél jobb orvosok legyenek, (Élénk helyeslés a jobboldalon és a középen.) Mélyen t. Ház! Az orvosok nyomorúsága is egyik indokként szerepel a kamara felállítá; sának szükségessége tekintetében. _ Az orvosi nyomorúság megszüntetésének módjait tegnap három pontban jelölte meg Cseh-Szombathy László orvosképviselőtársam, (Létay Ernő: Na­gyon szép beszéd volt!) s ezt alá is lehet írni, mert konkrét javaslatokat ajánlott arra a célra, hogy mit kellene tenni. En megtoldom az ő javaslatait még egy kívánsággal, amely akkor merült fel, amikor mi ezelőtt úgy hat-hét esz-

Next

/
Thumbnails
Contents