Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-62

Az országgyűlés képviselőházának 62. ülése, 1935 november 21-én, csütörtökön. 183 nyomait az előttünk fekvő törvényjavaslatban, sajnos, nem igen tudom megtalálni. Nem kívánom a törvényjavaslattól, hogy csak egyoldalú orvosi érdekek érvényesüljenek benne, elvégre nem a társadalom van az orvosért, hanem az orvos van a közért, (Egy hang a baloldalon: Ez így van!) de úgy érzem, hogy bölcsen öszsze lehetne ezeket az érdekeket egyeztetni; hiszen nem lehet közömbös a társadalom szempontjából az, hogy az egészsége és az élete felett őrködő orvosi kar milyen anyagi körülmények között van, mert a mindennapi gondokkal küzdő és a mindennapi kenyérért keservesen harcoló orvos a körülmények kényszerítő erejénél fogva hovatovább mind többet és többet veszít abból az ideális álláspontból, amely nélkül jó orvos nem lehet és a maga feladatát maradék nélkül betölteni nem tudja. T. Ház! De van még egy szempont, amelyről az orvosok anyagi érdekeinek és jólétének elbírálásakor nem szabad megfeledkezni. Ez a szempont az, hogy az orvos még korántsem végzett tanulmányaival akkor, amikor a diplomáját kezébe kapja. Napjainkban az orvostudomány óriási lépésekkel halad előre s ha az orvos az orvostudomány haladásával lépést akar tartani, akkor állandóan tovább kell magát képeznie. Ez a továbbképzés pedig csak folyóiratok járatása, méregdrága orvosi szakkönyvek megvétele és továbbképző kurzusok hallgatása által történhetik meg. Már pedig, ha az orvosnak a jövedelme még a megélhetéséhez sem elég, hogyan lenne képes akkor még ezeknek a feladatoknak is megfelelni. Ebből pedig ismét csak a közre és az egyénre -származik akárhányszor pótolhatatlan veszteség. T. Ház! Az orvosi munka, értékét — minden érzelmi momentumtól eltekintve — számokban is ki lehet fejezni és pénzben is^ lehet érzékeltetni. Az orvostudomány haladásának következtében az egészségvédelmi kultúrának a fejlődése az utóbbi évek alatt hihetetlen ^eredményeket produkált. Amíg ugyanis ezelőtt 20 esztendővel a valószínű életkor egy embernél 40 ?2 esztendő volt, addig 1930-ban ez már 62-3 esztendőre emelkedett, A valószínű életkor tehát egy életre átszámítva, 20 esztendővel emelkedett. Ennek a rendkívüli haladásnak szerves következménye volt az, hogy ezzel kapcsolatban viszont a halálozások arányszáma Magyarországon hihetetlenül leesett. Amíg ugyanis a múlt század 70-es éveiben a halálozási arányszám 41*1 ezrelék volt, ez a legutóbbi esztendőkben, 1926—1930-ig, 17 ezrelékre esett és 1933-ba,n már 14-7 ezrelék volt. Hasonlóképpen Budapesten is a halálozások száma 41'3 ezrelékről 16 ezrelékre csökkent, vagyis 60%-kai apadt. Ha a székesfőváros kórházainak adatait vizsgáljuk, akkor ugyancsak találunk olyan eredményeket, amelyek az orvosi munka magas értékét hivatottak bizonyítani. Ugyanis, amíg 1900-ban a körülbelül 78.000 betegre 2 és félmillió ápolási nap jutott, azaz egy betegre 32'3 ápolási nap, addig 1930-ban a körülbelül 230.000 betegre csak 5 és félmillió ápolási nap esett, azaz egy betegre már csak 24 ápolási nap. Ezekből az adatokból is meg kell állapítanunk azt, hogy az orvosi gyógyító tevékenység haladása az ápolási napok számát és ezzel együtt az egy betegre eső ápolási költségeket lényegesen leszállította. A betegek számának ez a 20 esztendő alatt bekövetkezett látszólagos emelkedése tulajdonképpen annak következménye, hogy a kórházi ágyak száma erősen megszaporodott, de ugyanakkor, amikor azt látjuk, KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ IV. hogy 1910—1930-ig a beteglétszám 86-3%-os emelkedést mutat, az ápolási napok száma csak 55'6%-kal gyarapodott, vagyis ugyananynyi kiadás mellett a székesfőváros kórházaiban 1930-ban körülbelül 30%-kai nagyobb betegkontingens talált gyógyulást. Ha a székesfőváros adatait továbbvizsgáljuk, kiderül, hogy a gyógyultan elbocsátott betegek arányszáma 1912-től 1930-ig 52%-ról 58%-ra emelkedett, ezzel szemben a meghaltak arányszáma 5'7%-ról 4'2%-ra csökkent le. Már most, ha a nagyon pontos halálozási adatokat vesszük számításunk alapjául, akkor meg kell állapítanunk azt is, hogy az orvostudomány és az egészségvédő kultúra fejlődése nélkül 1930-ban Budapesten nem 12.651 ember halt volna meg, hanem 39.700 ember, ami egy esztendőre átszámítva, 27.049 emberélet megmentését jelenti. Már most, ha ennek a tömegnek nemzetgazdasági értékét nem is akarjuk komplikált számítások alapján kiszámítani, hanem megelégszünk azzal, hogy a halálozásokkal szorosan összefüggő temetkezési költségeknél mutatkozó megtakarításokat vesszük tekintetbe, akkor is számottevő összegek megmentését sikerül feljegyeznünk. Mert ha egy temetkezést csak 100 pengővel számítunk is, akkor is a haláltól megmentett 27.049 ember temetési költségeinek megtakarításával 1930-ban 2,404.900 pengő kiadást sikerült eliminálni. (Friedrich István: Mindjárt kivetik adóban! Mindjárt lesz új adó: aki nem hal meg, az fizet külön adót, egészen bizonyos. — Derültség.) Ha, pedig azt is tekintetbe vesszük, hogy a székesfővárosban az egy betegre eső ápolási napok száma^ 32-ről 24-re esett le, akkor azt sem lehet tagadásba venni, hogy ennek az eredménynek bekövetkezése nélkül 1930-ban a körülbelül 230.000 betegre nem 5*5 millió, r hanem 7'5 millió ápolási nap jutott volna és ennyi terhelte volna a főváros költségvetését. Már most, ha ezt a kereken 2 millió ápolási napot megszorozzuk 5 pengővel, akkor is 10 millió pengő költségcsökkenést kell az orvostudomány és az egészségvédelmi kultúra haladásának a javára feljegyezni. Mindezekből az adatokból is világosan látszik az, hogy az orvos a társadalomnak egyik legértékesebb tagja, akinek eredményes munkája a költségvetés kiadási tételeinek csökkenését is eredményezi. Mélyen t. Ház! A benyújtott törvényjavaslat — amint azt az előadó úr is megemlítette — kétségkívül haladást mutat azokkal a törvénytervezetekkel szemben, amelyek az utóbbi időben^ kísértettek, én azonban azt hiszem, nem elég, ha ezt a kétségkívül elismerést érdemlő tényt egy törvényjavaslatról meg lehet állapítani, hiszen ez csak egy relatív megállapítás, hanem joggal elvárhatjuk attól a törvényjavaslattól azt, hogy az adott körülményeket számításba véve, a lehető legjobb legyen és a lehető legjobban megfeleljen azoknak a céloknak, amelyeket el kell érnie. Már pedig erről a törvényjavaslatról teljesen elfogulatlanul, a legjobb szándéktól vezetve a bírálatnál, sem lehet ezt elmondani. Határozott és félreérthetetlen orvosellenes hangulat mutatkozik benne. Annál sajnálatosabb ez a megállapítás, mert ártörvény indokolása a létesítendő orvoskamarát mint az orvosi érdekek képviseleti szervét jelöli meg. Amikor ennek a törvényjavaslatnak a kritizáíásába bocsátkozom, úgy érzem, két szempont az, amelyektől vezettetve lehet is és kell is tárgyilagos kritikát mondani. Az egyik az, 26