Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-60

114 Az országgyűlés képviselőházának 61 annál is inkább, mert hiszen ezeknek nemzetközileg elismert értékük van. Hogy mindjárt áttérjek a tárgyra, a rendelkezések közül feltétlenül helyesnek tartom a 5. § mostani bizottsági szövegét, szemben a régi törvénnyel, amely szerint csupán musthoz vagy seprőjéről még le nem fejtett új borhoz szabad besűrített mustot hozzáadni. A márkázásra vonatkozó 13. §-nál nem látom tisztán kifejezve azt, hogy vájjon ez a márkázás csakis palackborokra vonatkozik-e vagy nem. Azt hiszem, itt bizonyos eltérő magyarázatoknak lehet helye. Túlszigorúnak tartom a 17. §-t, mert kétségtelen, hogy a szőlőbirtokosok legnagyobb része nem rendelkezik azzal a felszereléssel, amely az első kereskedő kéz a bor seprőjét kisajtolhassa, ámbár egyéni véleményemként hangsúlyozni kívánom, hogy a legideálisabb helyzetnek azt tartanám, ha sem a termelő, sem a kereskedő ezt a kisajtolást nem végezhetné. Ez azonban természetesen olyan ideális álláspont, amelyet gyakorlatilag megvalósítani nem lehet. Hogy a közfogyasztásra — amint a 11. § mondja — csak kilenc fokos bort lehet felhasználni, az bizonyos körülmények között s bizonyos években és vidékenként kétségtelenül igen szigorú és súlyos rendelkezés, de mégis tekintettel kell lennünk arra, hogy túltermeléssel van dolgunk. Ezt úgy orvosolnunk — szerintem — nem lehet, hogy minőségileg silányabb borokat is nagy mennyiségben a piacra engedjünk s ezáltal a túltermelést fokozzuk. Ez árt a szőlőgazdaság egyetemes érdekének, annyival is inkább, mert hiszen ezen a réven lehetővé tesszük azt, hogy eredetileg magasabb és jobb minőségű borok azután bizonyos manipuláció következtében mint silányabb borok kerüljenek közfogyasztásra, mert hiszen ismeretes az a közmondás, hogy könnyebb a borból ecetet csinálni, mint ecetből bort. Nem fogadom el első olvasásra a bizottsági szöveg 15. szakaszát. Azt hiszem, hogy az eredeti javaslat szövege megfelelőbb, bár elismerem, hogy igen nehéz e kérdés helyes eldöntése és hogy talán a bizonyos mértékig rugalmasabb szövegezésre igenis szükség van, szemben az eredeti szöveggel. Leghelyesebbnek azonban azt tartanám, ha minél előbb és minél részletesebb felvilágosítást kapnánk, hogy miképpen óhajtja az igen t. kormány a direkt-termő amerikai szőlő kérdését szabályozni. Helyesen mondta az egyik t. képviselőtársam, hogy a direkttermő szőlők termése tulajdonképpen nem is nevezhető bornak, azt vagy nemesíteni kell, vagy ki kell pusztítani vagy pedig termését iparilag fel kell dolgozni. Csak azután ennek a rendezésnek és szabályozásnak ne az legyen a vége, hogy a mezőgazdasági szesz és a szőlőtermelés lássa a hátrányát vagy fizesse meg a differenciát és végeredményben azután esetleg ne a sörfogyasztás javára billenjen a mérleg. T. Ház! Kétségtelen, hogy a bortörvény egymagában nem lehet Öncél s a kodifikáció. a jogszabályalkotás nem elegendő ahhoz, hogy egy túltermeléssel küzdő, százados és megszokott piacától megfosztott termelési ágat, amelynek nagy szociális jelentőségét az előttem szólott több t. képviselőtársam már méltóképpen kimerítette, életképessé tegyen, vagy megmentsen az életnek. Ezért még a következő szempontokat vagyok bátor a t. Háznak és a t. kormánynak egészen röviden a figyelmébe ajánlani. Először is — amit képviselő'. ülése 1935 november 19-én, kedden. társaim is felhoztak — a csemegeszőlő telepítésének előmozdítását akár kedvezmények nyújtása útján is támogatnám, súlyt helyeznék a szőlőfogyasztás propagálására és továbbmenőleg: szőlővidékeken még az ismétlőiskolákban is bizonyos szőlészeti és borászati ismeretek taníttatását rendelném el, mert hiszen a szaktudás hiánya ezen a téren is a legdrágább termelési költségek egyike. (Az elnöki széket vitéz Bobory György foglalja el.) A külföldi export tekintetében, ha nem is intézményesen, hanem talán mégis egyes esetekben utána lehetne nézni annak, hogy az az ital, amely magyar bor elnevezése alatt külföldön forgalomba kerül, tényleg bornak és magyar bornak nevezhető-e, mert hiszen ez nagyon fontos a márkázás komolysága és presztízse szempontjából is. Azt hiszem, hogy ez sokkal kevesebbe kerülne, mint a borházakkal kapcsolatos^ kiadások, illetve ezekből a kiadásokból a IX. címet még ma is terhelő kamat és amortizációs szolgálat, ahol — ha jól emlékszem — még mindig 300 és egynéhányezer pengő fordíttatik ezeknek az adósságoknak kamatára és törlesztésére s a szőlészetnek és borászatnak tulajdonképpen alig marad valami, illetve kevesebb marad, mint amennyi a kamatszolgálatra és törlesztésre szükséges. A termelési kiméréseket is szóvátették képviselőtársaim mindkét oldalról. Ezzel kapcsolatban két dolgot kívánok megjegyezni. Tagadhatatlan, hogy a termelési kimérések a borfogyasztás emelkedéséhez vezettek, tagadhatatlan az is, hogy a termelési kimérések felállításáig, különösen városhelyen, a közönség hihetetlenül drága áron jutott csak borhoz és -?nnek következtében természetesen nem vette azt. Meg vagyok győződve arról, hogy ha ez a nagy spannung végleg megszűnnék, akkor maguk a termelők is a legnagyobb örömmel nem bajlódnának tovább a dolognak kereskedői és értékesítési részével és a bor ismét régi útján kerülne a fogyasztáshoz. Dinnyés igen t. képviselőtársam már rámutatott arra az anomáliára, hogy a termelési kiméréseket is kereseti adóval rójják meg. Szerintem ez nem is egyezik egész adórendszerünkkel jelenlegi formájában és kettős adóztatást jelent, ha a jövedelmi adót vesszük tekintetbe, hármas adóztatást azonban, ha a földadót is figyelembe vesszük. Második megjegyzésem a termelési kimérésekkel és egyáltalában a borfogyasztással kapcsolatban az volna, hogy — természetesen egy bizonyos alkoholfogyasztási képességet feltételezve — a közönség fogyasztóképessége bor tekintetében a pénzügyi helyzettől és r az ország gazdagságától, vagy szegénységétől függ (Ügy van! ügy van! balfelől.) és egy bizonyos nemzeti jövedelem mellett nagyon is korlátolt az az összeg, amelyet a közönség a borfogyasztásra használ fel. Hiszen vidéken ismeretes az a közmondás, hogy ha a molnárnak sok vize van, akkor bort iszik, ha pedig kevés a vize, akkor vizet iszik. Ebben a pár szóban, azt hiszem, benne van az a nemzetgazdasági tétel is, hogy a borfogyasztás tulajdonképpen a nemzet vagyonosodásának, illetve pénzügyi fogyasztóképességének egyik fokmérője. Ami a típusborokat illeti, — ha jól emlékszem a 38. §-ban van erről szó — azt hiszem,