Képviselőházi napló, 1935. III. kötet • 1935. június 14. - 1935. november 8.

Ülésnapok - 1935-38

176 Az országgyűlés képviselőházának kurueai és Kossuth Lajosnak szintén legbátrabb honvédéi váltak egykoron. (Ügy van! Ügy van!) Amikor hivatkozom arra, hogy ez így volt és ez a lelki kapcsolat nem szűnt meg a jelenben sem, csak két momentumot említek meg. Az egyik a következő. A napokban frontharcos filmen láttam, amikor a bujdosó kurucok egy erdőben összegyűlve tanakodnak, hogy mit csináljanak és akkor megjelenik ott tót viseletben egy egyszerű tót paraszt és azt mondja a kurucoknak, hogy meneküljetek, mert jönnek a császári hadak, vagyis figyelmezteti őket a veszélyre. A tótok tehát sohasem voltak az árulók között, sohasem voltak a magyar nemzeti ügy árulói, hanem mindenkor ott állottak őrt szerény közkatonai, paraszti sorban a magyar nemzeti igazság, a magyar fegyverek becsülete és dicsősége mellett. És a másik momentum: méltóztatnak többen emlékezni arra, hogy a mi ékesszavú költőnknek, Farkas Imrének az »Iglói diákok« című darabjában szemléltetésül és emlékezésül a régi boldog időkre, oft van a tót kocsmáros, Janó, aki a diákokat pártolja, védi az iskolai felsőbb hatalommal, fegyelemmel szemben, tehát a tót paraszt a diákok pártján van, amint országos és állampolitikai vonatkozásban a tót paraszt mindig ott állott a hatalommal, a hivatalos fegyelemmel szemben a magyar szabadságnak, a magyar alkotmányosságnak védelmezői közt. (Éljenzés.) T. Képviselőház! A tótok mindig kurucok és mindig honvédek voltak és ha voltak labancok ebben az országban, akkor azok csak megtévedt magyarok lehettek, de sohasem a tótok soraiból valók. Egy-egy emlékérem tehát, amely majd a papiroshatárom túlra elvándorol és egy tót édes testvérünk zsebében talál otthont, jelentse mindenkor, hogy a testvéri kötelék nem szakadt meg köztünk, hanem egyek vagyunk a magyar nemzeti állameszmének jegyében, a magyar Haza szolgálatában, most és mindenkoron. Jó pár esztendővel, harminc esztendővel ezelőtti időre nyúl vissza emlékezésem, amikor Rákóczi hamvait hazahozták az országóa és akkor a tótok sorai ott állottak fáklyafény mellett és a kuruc szabadsághősök koporsóit a Felvidéken Kassáig kísérték, imádattal vették körül és hűségüket hozzánk, testvér-magyarokhoz megpecsételték. Ezek olyan emlékek, amelyek elmulhatatlanok. De még valamit. Harminckét esztendővel ezelőtt, 1903-ban, amikor a kuruc szabadságharc kitörésének 200 éves jubileumát ünnepeltük Kolozsvárott, akkor egy nagy, egész Erdélyre kiterjedő ünnepség voit. Kolozsvár főtere vörös-fekete Rákóczi-zászlókkal volt díszítve. E nagy ünnepség rendezésének, mint fiatalember egyik vezető részese lehettem. Élő tanukra hivatkozom: mellettem volt, mint rendező gróf Bethlen Pál jelenlegi felsőházi tag és Imre József, a híres sebészprofesszor, egyetemi tanár, Hollós Mátyás szobra előtt és azután a Redoutban, amelyhez történelmi vonatkozású emlékei fűződnek a magyar életnek, az erdélyi életnek, voltak az ünnepségek és akkor ott voltak velünk f.^yütt az ünneplők között az erdélyi románság képviselői is. Nem parancsszóra, nem azért, mert akkor itt a jog, a törvény és az igazság nevében Széli Kálmán kormánya vitte az ország ügyeit, nem azért, mert a Képviselőház akkori elnökéhez, gróf Apponyi Alberthez jöttek küldöttségek, hogy a nemzeti jellegnek, a magyar nyelvnek érvényesülését a hadseregben keresztül kell vinni és megindult s mind nagyobb és 38. ülése 1935 június 25-én, kedden. nagyobb tábort nyert lavina módra az az alkotmányos harc, amelyet nemzeti küzdelem néven iktattak be a történet könyvébe, hogy a hadseregben a magyar szellem, a magyar nyelv joga érvényesíttessék és több-kevesebb vonatkozásban ez az igény kielégítést találjon, nem azért, mintha felülről irányították volna őket, de emlékszem rá és élő tanukra, az általam előbb említettekre hivatkozom, hogy ott voltak a mi kolozsvári ünnepségünkön az erdélyi románság képviselői is és összeforrottak velünk II. Rákóczi Ferenc emlékezetének dicsfényében. Ugyanakkor, amikor Pesten 1903 májusában a főiskolai és egyetemi ifjúság is nagy ünnepet rendezett, amelynek vezetője Kovács János István, jelenlegi theológiai tanár, régebben képviselőtársunk volt. Amikor az erdélyi románság képviselőit ide is elküldte, hogy együtt ünnepeljen az ünneplő magyarokkal, az egy ugyanazon magyar Haza, egy ugyanazon magyar nemzeti állam eszményének jegyében és az ahhoz való hűségben és nem parancsszóra történt. Mindannyiuknak lelkét átfogta, áthatotta valami nagy érzés, hogy ha nem is érvényesülhetnek azok aszeparatisztikus román nemzetiségi törekvések, amint szerette volna egyik-másik agitátor, azért itt a magyar nemzet kebelén, mint édes gyermekek, otthont találhattak azok, akik más nyelvűeknek vallották magukat, mégis érvényesülést leltek a különböző hivatalokban egészen a legmagasabb polcokig való felemelkedés révén, ha tudásuk, arra való képességük és elhivatottságuk képesítette és arra méltóvá tette őket. {ügy van! Ügy van!) T. Képviselőház! Legyen szabad még valamit megemlítenem. 1903 júliusában a székelység rendezett, nagyarányú ünnepet Sepsiszentgyörgyön, ahol szintén ott voltak a román nemzetiség hivatalos képviselői; tehát akkor egyek tudtunk lenni. Nem mondom, hogy bizonyos visszakozás nélkül cselekedtek, hogy nem élt ott a szívükben és lelkükben a legtitkosabb redők között az az érzés, hogy talán jobb lenne egy Nagy-Romániában, de mégis látták, hogy a magyar nemzeti államban kellő érvényesülést találhatnak, minden jogos törekvésük, igényük szempontjából, mindenki a tehetsége, arravalósága szerint, és ezt el is kellett ismerniök. Ha nem voltak meg a szabadságjogok olyan mértékben és teljességben, amint meg kellett volna lenniök, ez a sorsuk közös volt a magyarokéval; ha nem volt nekik titkos választójoguk, hát a magyaroknak sem volt; ha őket esetleg a választásokon nyomta a hatalom, hát a magyarokat is nyomta. A közös szenvedés, a közös nyomorúság mellett képesek voltak arra, — ha az egyéni érték, az egyéni arravalóság predesztinálta őket — hogy a legmagasabb funkcionáriusi sorba bejussanak az állami és a közigazgatási életnek minden vonalán. Kérdezem, — anélkül, hogy az irredentizmus fáklyáit akarnám feleslegesen meggyújtani — hogy vájjon akkor, amikor a magyar nemzeti állameszmének hódoltak, annak meghajoltak és több-kevesebb meggyőződéssel azt vallották, hogy ők is úgy éreznek, ahogyan mi érzünk: vájjon az a sors rosszahb volt-e az erdélyi román nemzetiségre nézve, mint a mai, amikor Nagy-Románia állameszméjére esküdnek és amikor az erdélyi románok alkotmányos szabadságukban, érvényesülési jogaikban anynyiszor, de annyiszor lábbal tiportatnak és ennek konstatálása elől eltekinteni lehetetlen nemcsak nekünk, hanem nekik is. Micsoda eltévelyedésnek, micsoda méregkeverésnek, mi-