Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-22

78 Az országgyűlés képviselőházának védelmi tároa tárgyalásánál. A magyar költségvetésben a magyar honvédség költségvetésének kebelén belül pár év óta intéztetnek a hadiözvegyek és hadirokkantak ügyei. 17,735.000 pengőt fordítunk ezekre az előbb említett ügyekre és mert tegnap is vita volt erről, méltóztassék megengedni, hogy egynéhány konkrét adatot hozzak fel. (Halljuk! Halljuk!) Egy 100%-os hadirokkant tiszt 240 pengőt kap havonta, egy 100%-os hadirokkant altiszt 120 pengőt, egy 100%-os hadirokkant legénységi állománybeli pedig 80 pengőt kap havonta. Méltóztassanak ezt búzaárra átszámítani (Ügy van! Úgy van! jobb felől.) és akkor méltóztatnak látni, hogy a 100%-os hadirokkantakról (Rakovszky Tibor: Ez rendben is van!) becsületesen gondoskodott az állam (Ügy van! Ügy van! jobb felől és középen.) és ha itt támpontot kell keresnünk, mert nem vagyunk elég gazdagok, hogy minden igényt figyelembe vehessünk, akkor mégis azt kell mondanom, hogy elsősorban a 100%-os, tehát a tehetetlen hadirokkantakról kellett gondoskodnunk, (Ügy van! Ügy van! Helyeslés.) amit annakidején az igen t. Ház bölcsen így határozott el. Mert ha méltóztatnak visszaemlékezni azok az urak, akik a rokkantjavasi at vitájában résztvettek, én tulajdonképpen egy torvénytervezetet tettem a bizottság asztalara (Farkas Elemér előadó: így van!) és ott a helyszínen, mintha egy párthoz tartoznánk, vitattuk meg az egész kérdést, sőt magam az ellenzéki javaslatoknak igen nagy részét elfogadtam, mert azokat helyeseknek tartottam. De menjünk tovább. A második járadékcsoportnál például 64, 48 és 32 pengőket látok. Igaza van Cseh-Szombathy képviselőtársamnak, ha a hadiözvegyek járandóságát összegszerűleg nézem, az valóban csekélynek látszik, de ha látom azt, hogy 17,735.000 pengőt költ így is az állam ennek a kérdésnek a rendezésére és ha azt a statisztikát méltóztatik nézni, hogy a hadiözvegyek milyen lélekszámban jelennek meg, akkor azt is meg méltóztatik velem együtt állapítani, hogy ha itt nagyobb járadékot biztosítanánk, olyan óriási megterheléssel állanánk szemben a költségvetést illetőleg, amelyet akceptálni nem lehet. (Rakovszky Tibor: Pótlékolni kell a társulati adót!) T. képviselőtársam, ne méltóztassék rossz néven venni, az ilyen radikális eszközök nagyon jól és szépen hangzanak, gazdasági következményükért azonban én nem vállalnám a felelősséget, mert nekem az a fontos, hogy mindig megtartsam azt a harmóniát, amely ma is jelentkezik a magyar életben, akár gazdasági, akár más kérdésekről van szó és amely a mi arany valutánk. (Ügy van! Ügy van! jobb felől és a középen.) Mert az a nyugalom, amely Magyarországon van, az a kiegyensúlyozottság és az a béke. amely ma a társadalmi osztályok és foglalkozási ágak között jelentkezik, adja meg nekünk a lehetőséget, hogy lassan fejlődve, mindenféle veszedelmes átalakulási proceszszust kiküszöbölve, Magyarországot abba a helyzetbe hozzuk, hogy szerény eszközökkel bár, de mégis megálljuk a nemzetközi életben azt a helyet, amelyet, azt hiszem, eddig is önérzetesen képviseltünk és biztosítottunk a magunk számára. (Úgy van! Ügy van! jobbfelől és a középen.) r A vitézségi érempótdíjak kérdéséről is volt szó. Ez a kérdés minden évben szóvá tétetik a költségvetés tárgyalása alkalmával. En nem akarom azt mondani, hogy ezek hálás témák, mert úgy van, ahogyan Cseh-Szombathy t. képviselőtársam mondotta, hogy lelkileg nagy 2. ülése 1935 május 28-án, kedden. terheket viselnek azok, akik hadirokkantak. De nem helyes az a konklúzió, t, képviselőtársam és ne méltóztassék magát alárendelni ezeknek a terheknek. Felemelt fővel járja minden hadirokkant azt a magyar kálváriát, amelyet számára a sors előírt, mert példaadó fáklyát tart minden hadirokkant a kezében a magyar jövendő számára. (Ügy van! Ügy van! Taps jobbfelől és középen.) Abban is igazuk van a képviselő uraknak, hogy ezt a kérdést későn rendeztük. A frontharcosprobléma, a hadviseltek kérdése, a vitézségi érmek kérdése, a hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák kérdése, de facto későn nyert rendezést. Olyan viszonyok között élt a nemzet, amelyek valószínűleg megindokolták azt, hogy miért oly későn történt ez. A nemzetnek becsületbeli kötelessége volt az 1933. évi törvényt meghozni és én azt hiszem, amint igen t. képviselőtársam is megemlítette, hogy a hadirokkantak ezzel a rendezéssel átltalában meg vannak elégedve. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) A vitézségi érempótdíjakról már sokszor beszéltünk itt, ebben a Házban. Valamikor az érempótdíj folyósítása szabály volt; olyan időkben hozták ezeket a szabályokat, amikor nagyon kevés volt háború után az arany és az ezüst vitézségi érmek száma, amikor a háborúk nem öt évig tartottak, már értem ez alatt, hogy nem azzal az intenzitással, amellyel a világháború zajlott le és amikor nem milliók állottak fegyverben, hanem egypár tízezer ember képviselte valamelyik országnak, különlegesen ennek az országnak és a régi birodalomnak a hadseregét. De ki tudta volna megállapítani előre, hogy a világháború öt évig fog tartania Hiszen minden tudós megmondotta, hogy 2—3 hónapnál tovább nem lehet egy ilyen háborút folytatni, ahol egész nemzetek állanak egymással szemben, ki fognak merülni az anyagi és az emberanyagi erőforrások. Természetes tehát, hogy ha öt évig tartott ez a háború és ha bíztatás szempontjából is szükségesnek látta a hadvezetőség a vitézségi érmek kiosztásánál a toleranciát érvényesülni, illetőleg érvényesíttetni, olyan nagyszámú vitézségi éremmel állunk szemben, amelyeknek tulajdonosait nem lehet ellátni azokkal az anyagiakkal, amelyet azok jogosan kiérdemeltek. Amikor tehát tavaly a költségvetésben a Ház tetszése mellett javasoltam azt, hogy az összes arany vitézségiérmeseknek adjunk Magyarországon 20 pengőt érempótdíjként, a hármas pánttal ellátott nagyezüsttel rendelkezők 10 pengőt, a kétszeres pánttal ellátott nagyezüsttel rendelkezők pedig 5 pengőt kapjanak, akkor megtettük azt a lépést, amellyel dokumentálni akartuk, hogy megvan heimünk a jószándék. (Ügy van! ügy van! jobbfelől.) Eredetileg csak az arany vitézségiérmeseknek akartuk ezt «a pótdíjat megadni, de azután bizonyos javaslatokat el kellett fogadnunk és indokoltnak tartanunk, úgyhogy ma 750 arany vitézségiérmes, 46 háromszoros nagyezüst vitézségiérmes és 566 kétszeres nagyezüst; vitézségiérmes volt katona, aktív tiszt és legénységi állománybeli nyerte el ezeket a vitézségi érmeket, kapja ezeket a pótdíjakat. Az egyes embereknek sokat jelent nézetem szerint, különösen az arany vitézségi érempótdíj folyósítása, úgyhogy megint mezőgazdasági szemszögből nézve, 20 pengő havi arany viitézségi érempótdíj igen jelentős és hathatós támogatás. Ha a gazdasági helyzet megjavul, akkor újra mérlegelés tárgyává fogom tenni a hadi-