Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-27

Az országgyűlés képviselőházának 27. nemcsak azért, mert a férőhely kevés, hanem azért is, mert rendesen úgyis túlápolásban vannak és költségvetési egyensúlyuk veszélyeztetése nélkül képtelenek a jelentkező betegeket mind elhelyezni, sokszor még akkor is, mikor üres ágyaik vannak. A szegény beteg pedig jár az egyik kórházból a másikba, telnek a napok, mig végre azután valahol el tud helyezkedni. Ez az egy pár napi késedelem akárhányszor hetekkel tolja ki a gyógyulás idejét, de lehet, hogy a betegnek életébe is kerül. T. Ház! Ha már nem áll a kormánynak módjában — amint valamikor tette — rendesen fizetni a betegek ntán az ápolási díjakat, célravezetőnek tartanám, ha a betegségbiztosító intézetek mintájára az állam legalább 28 napra vállalná a rendes kórházi díjak fizetése mellett a betegek ápolásának költségeit, azontúl pedig csak indokolt esetben bizonyos minimális megtérítés mellett. Legyen szabad még egy körülményre felhívnom a mélyen t. miniszter úr figyelmét és pedig arra, hogy a szegénységi bizonyítványok kiállítása körül nem mennek a dolgok úgy, ahogy kellene. Szegénységi bizonyítványt kórházi ápolás céljára ma csak annak adnak, akinek a vagyona nem haladja meg a 2000 pengőt. Már most, ha az illető megbetegszik és kórházba kerül, akkor ezeket a kórházi ápolási díjakat irgalmatlanul behajtják rajta és így egy betegség akárhányszor elég ahhoz, hogy az illető anyagilag is teljesen tönkremenjen. Még jobban megmutatkozik ennek az intézkedésnek helytelensége akkor, ha tekintetbe vesszük azt, hogy az ápolási díjakért a fel- és lemenő hozzátartozókat is felelősség terheli. Hogy milyen viszonyokat eredményez ez, erre nézve legyen szabad egy példát elmondanom. Kórházam ambulanciáján jelentkezett egy szegény napszámos munkás vakbélgyulladással. Amikor megvizsgáltam és megállapítottam az operáció szükségességét és a kezében szorongatott szegénységi bizonyítványát megtekintve tudtára adtam, hogy tekintettel arra, hogy édesatyjának van egy 2000 pengőre értékelt háza, nekik utólagosan az ápolási díjakat meg kell fizetniök, akkor az illető azt mondotta: én szegény napszámos vagyok, a kórházi ápolási díjakat utólag sem tudom megfizetni, örültem, hogy eddig a kenyeremet meg tudtam keresni. Hatan vagyunk testvérek, mindannyian ott lakunk 70 éves öreg édesapámmal együtt abban a házban, nem tehetem, hogy ellicitáltassam a fejük felől a házat. Ha ez a szegénységi bizonyítvány ingyenes ápolásra nem jó, akkor nem tehetek mást, mint hogy hazamenjek meghalni. T. Ház! Ha ennek a szegény embernek az édesatyja nem élt volna, semmi akadálya sem lett volna annak, hogy ingyen kórházi ápolásban részesüljön, mert hiszen a rája jutó kis vagyon 300 pengőnél alig tett volna ki többet, ő tehát, hogy az édesapja házát megmentse és ne tegye hozzátartozóit fedélnéikülivé, kénytelen volt meghalni. Nem kétlem, hogy a miniszter úr velem együtt átérzi ennek a helyzetnek a tarthatatlanságát és talál módot a megváltoztatására. Szegénységi bizonyítványnak kórházi célokra való kiszolgáltatásánál nem a vagyoni, hanem a kereseti viszonyokat kellene tekintetbe venni. Fontos problémának tartom a betegségbiztosító intézetek megreformálását is. Lehetetlen ülése 1935 június 6-án, csütörtökön. 385 ugyanis, hogy ezek az intézetek az orvosoknak olyan minimális díjakat fizessenek, mint ez egyes helyeken történik. Ennek következménye azután az, hogy az illető orvos kénytelen más helyen is elfoglaltságot vállalni, hogy a maga megélhetését biztosítani tudja. A rendelkezésére álló rövid idő alatt pedig képtelen a maga munkáját becsületesen elvégezni. Ha már egyszer ilyen biztosítási intézetek vannak, akkor az volna a helyes, hogy azok fizessék meg azt az orvost úgy, hogy az tisztességesen meg tudjon élni a fizetéséből, viszont vegyék igénybe az orvos teljes munkáját. Ekkor megszűnnének a látszólagos álláshalmozások és ismét tér nyilna a fiatalabb orvosiiemzedék elhelyezésére. Mert hogy milyenek a viszonyok, e tekintetben legyen szabad szintén az Oti.-ra hivatkoznom. Köztudomású, hogy ott egy főorvosnak Vá óra alatt el kell látnia 70—80 beteget, holott egy beteg alapos megvizsgálásához átlagban legalább 5 perc szükséges, sőt tudok rendelőkről, ahol ugyanez alatt az idő alatt 200—250 beteg is megfordul. Az egészségügyi és szociális népnevelés terén évek óta mélyreható munkát végez az Országos Közegészségügyi Intézet és a Népegészségügyi Múzeum. Mindkettő méltán rászolgál a nép szeretetére, az orvostársadalom^ megbecsülésére és az államhatalom elismerésére. T. Ház! Addig is, amíg az egészségügyi minisztérium felállítása bekövetkezik, — nagyon szeretnék a reformkormány részéről törvényjavaslatot látni erre vonatkozólag — szükségesnek tartanám elsősorban az egészségügynek legalább is a decentralizálását abban a formában, ahogyan azt a kultuszminiszter úr törvényjavaslata tanügyi téren tette, (vitéz Kozma Miklós belügyminiszter: Helyes!) Nem szabad ugyanis véletlen jelenségnek tulajdonítani azt, hogy a közegészségügy terén akkor mutatkoztak az első számottevő eredmények, amikor a népjóléti és munkaügyi minisztérinmot felállították. Azóta, mióta ez megszűnt, sajnálattal kell tapasztalnunk, hogy a belügyminisztérium hatáskörében legtöbbször nem érvényesül úgy a közegészségügyi szolgálat, mint ahogyan azt szeretnők. Hiszen míg 1923-ban 22 orvos volt a belügyminisztériumban, addig ma már csak 11 van, akik közül kettő csak ideiglenes szolgálattételre van berendelve. Már pedig nem lehet vita tárgya az, hogy az egészségügyi kérdések elbírálására és azoknak az intézkedéseknek ellenőrzésére mégis csak elsősorban az orvosok hivatottak. Csak az a tudat nyugtat meg, hogy annak a belügyminiszternek a kezében látom letéve az ország egészségügyét, aki szociális érzékéről már a költségvetésben is tanúságot tett. Mélyen t. Ház! Sajnos, hogy éppen ezt a nagy reményekre jogosító népjóléti intézményt akkor szüntették meg, amikor nemzetmentő feladatára a legnagyobb szükség lett volna és a helyett, hogy azon tisztviselők helyébe, akik mulasztásokat, esetleg visszaéléseket követtek el, megfelelő új erőket alkalmaztak volna, lebontottak egy intézményt, amelyet fel kellett volna állítani akkor is, ha nem lett volna meg. Tévednek azok, akik azt mondják, hogy a mai nehéz idők nem alkalmasak ilyen mélyreható intézkedések megtételére, mert éppen ezek a nehéz idők írják elő parancsolóan a sürgős tennivalókat. Miután én a belügyi.tárca költségvetésében nem látom a lehetőségét ezeknek az általam vázolt feladatoknak teljesítésére, a belügyi tárca