Képviselőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1935. május 25.

Ülésnapok - 1935-20

512 Az országgyűlés képviselőházának 20. tudják ezt az adminisztrációt fenntartani? Ügy, hogy a lakosságot, amelytől egyébként pótadót is beszednek, még külön megadóztatják. A hely­pénzeket, a fogyasztási jellegű adókat, ame­lyet fizetni kell, amikor bejön az ember a vá­rosba, az útvámot és egyebeket kellene egy­szer vizsgálat tárgyává tenni, nemcsak a fő­városban, inert itt rettenetesen magasak ezek a belső vámok, hanem úgyszólván minden vá­rosban, ahol szintén nagyok ezek a belső vá­mok, úgyhogy az anyagi érték egyharmadát, de vannak esetek, amikor 50%-át teszi ki az a teher, amelyet a városok rárónak ezekre az élel­miszerekre. Ez drágítóan hat és az a vékony­pénzű városi lakosság, ha szeretné is meg­vásárolni az árut, képtelen megvásárolni, mert drága. Ennek az a következménye, hogy a fa­lusi lakosság panaszkodik, hogy minek vigye termékét a városba, úgy sem tudja eladni, ha pedig el is tudja adni, akkor pedig olyan na­gyok a terhek rajta, hogy nem érdemes be­menni. Itt a belügyminiszter úrnak kellene egyszer alaposan kezébe venni a dolgot, utána nézni, hogy ezek a belső vámok hogyan, mikép vannak összeállítva és indokoltak-e, vagy nem! Az kétségtelen, hogy bizonyos bevételt kell a városoknak biztosítani, hogy a kulturális és egyéb kötelezettségeknek megfeleljenek, de az égig nem nőhetnek ezek a dolgok. Egy-egy sertésre, egy pár csirkére, egy libára, vagy nem tudom, egy kosár gyümölcsre nem lehet akkora vámokat vetni, mint amekkorákat itt vetnek. Ez is csökkenti a belső fogyasztást. De még jobban csökkenti a belső fogyasz­tást a bérek és keresetek hihetetlen csökkenése. A mezőgazdasági munkások bérviszonyairól nem akarok megemlékezni, hiszen Takács t. képviselőtársam elég sok adatot hozott fel arra nézve, hogy milyenek az Alföldön a mezőgaz­dasági munkások bérviszonyai. T. Képviselő­ház, az Alsó- és Felsődunántúlon sem jobbak e tekintetben az állapotok, sőt ha lehet, vala­mivel rosszabbak, mert itt sok a hitbizomány és a nagybirtok, és a nagybirtok él azzal a szá­mára kedvező lehetőséggel, hogy a munkapiac telítve van munkásokkal, válogathat köztük és olyan béreket fizet, amelyek valóban, mint ahogy Propper képviselőtársam megemlítette, még az animálás létet sem biztosítják. Eljutot­tunk már oda, hogy a 40 filléres ifjúmunkás­bér, a 60 filléres férfinapszám, a 80 filléres, 1 pengős munkabér napi 14 órai megfeszített kemény munkáért már jó napszámnak számít a Dunántúlon. Kérdem a t. Képviselőházat, miből éljenek ezek az emberek? Mit tud az ilyen ember magának vásárolni? Tegnap egyik igen t. egységespárti képvi­selőtársam valóban drámai hangon jellemezte a család szétzüllését és a család szétzüllésének erkölcsi okát, érintve természetesen ennek anyagi okait is. Én leszek bátor e tekintetben rámutatni egy körülményre. Nézzük meg, hogy egy mezőgazdasági munkásnak, aki az aratás­sal nem tudott magának elég gabonát szerezni, hogy egész esztendőre el legyen látva liszttel, akinek tehát boltban kell a lisztet vásárolnia, a kenyeret vagy készen, vagy liszt alakjában kell vásárolnia, mert a lisztet otthon feldol­gozza, milyen a helyzete. A lisztadó — mint méltóztatnak tudni — kilogrammonként 12 fil­lér, amihez járul még a forgalmi adó. Egy ilyen két-három tagból álló munkáscsalád a mai vi­szonyok mellett, amikor húsra és szalonnára nem telik, legalább két kilogramm kenyeret fogyaszt el naponta. Ha liszt, tészta, vagy ke­ülése 1935 május 25-én, szombaton. nyer alakjában fogyasztja el — bárhogy néz­zük is — legalább 30 fillér napi közterhet visel csak ezen a címen. Nézzünk meg egy házacskát, egy bogárhátú házat, — amely olyan szép köl­tői formában kerül a nyilvánosság elé és ame­lyet annyiszor megénekeltek — és nézzük meg, hogy mennyi azon a házadó. Az a szegény, nyo­morult ember akár valakinél lakik és lakbért fizet, akár pedig a saját viskójában lakik, olyan lakásadót fizet, amelyet a mai viszonyok kö­zött a keresetéből nem bír el. Egy ilyen ember kenyéren és esetleg kevés szalonnán, burgo­nyán, babon kívül semmi mást nem tud fo­gyasztani, egyszerűen azért, mert a kereseti viszonyok olyan nyomorultak. Minél több gyer­meke van egy ilyen embernek, annál nagyobb az az adóteher, amelyet neki viselnie kell, mert minél több a gyerek, annál több kenyér kell, s minél több a kenyér, annál több kilenc és fél fillér a közteher kilogrammonkint, sőt több va­lamivel, mert ha számítjuk a sütést, az élesztőt, meg mindent, akkor egy kilogramm 24 fillér értékű kenyérnél körülbelül 12 fillér a közteher. Tessék ezt a helyzetet elképzelni. Mit tud az az ember 60—80 fillér napszám mellett vásárolni, ha csak két kilogramm kenyeret is vásárol? Falun ez 44 fillér és ebben a 44 fillérben van 24 fillér a közteher. Mit tud az az ember még ezenfelül vásárolni a keresetéből? A mezőgaz­dasági munkások bérei ma olyan nyomorúsá­gosak, hogy ezek a mezőgazdasági munkások vásárolni nem tudnak jóformán semmit sem a társadalomtól. Arról, hogy ruhát, cipőt, csiz­mát vegyenek, szó sem lehet. A legfantasztikusabb öltözékekben látjuk ma a derék föld népét és az a t. képviselőtár­sam, aki azon siránkozott, hogy a föld népe nem ruházkodik azzal a művészettel, amelyet még ősapáitól tanult és nem viseli azt a szép táj viseletet, amelyet annakidején ősapái visel­tek, az vizsgálja meg a falu gazdasági hely­zetét; nézze meg, hogy abban a faluban milyen napszámok vannak, milyen birtokok környezik és ezek a birtokok miként használják ki ezek­nek a munkásoknak szorult helyzetét. Ha ezt megteszi, akkor rögtön látni fogja azt, hogy miért voltak ezek az emberek kénytelenek le­térni a tájviseletről és miért kénytelenek be­menni a városok zsibogóiba és ott megvásá­rolni a szükséges ruhát, amelyet az úri közön­ség már kétszer egymásután adott el. (Propper Sándor: Nem cifraszürben, hanem rongyokban járnak!) Ha az ember elmegy a debreceni, pécsi, győri, vagy más nagyvárosok zsibogó­jába, akkor azt látja, hogy egy hetivásár al­kalmával felvonul ott hazánk dísze, ereje: a a szegény földmunkásság és nem egyszer for­dul elő, hogy egy pár ócska lakcipőt vesz, vagy egy uraságról levetett angol sipkát, fantasz­tikus inget és egyebet, azért, mert nem telik neki, nemhogy táj viseletre, hanem még az ő foglalkozásához feltétlenül szükséges olyan viseletre, olyan ruházatra sem, amely meg­védené őt az idők viszontagságaitól. Ilyenre egyszerűen nem telik neki. (Egy hang jobb­felől: Mindenkinek össze kell fogni, hogy ezen segítsen.) Most nézzük a városi lakosság fogyasztó­képességet a munkabérek tükrében. A Magyar Statisztikai Szemle az 1929—1934. évi munka­bérek alakulását nézve, megállapítja a követ­kezőket: Az ipari szakmunkásoknál a csökkenés, amely majdnem törvényszerűen megy végig, 39-5%-tóI felmegy 40%-ig. Tehát négy esztendő alatt ezeknek a munkásoknak a keresete 40%-kal csőként. Igaz ezzel szemben, hogy va-

Next

/
Thumbnails
Contents