Képviselőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1935. május 25.

Ülésnapok - 1935-19

424 Az országgyűlés képviselőházának Erre hívom fel az igen t. kormány figyelmét. Méltóztassék meggyőződve lenni arról, hogy ha ilyenirányú törvényjavaslatokkal méltóztatik a Ház elé jönni, akkor a kereszténypárt és azt hiszem, az egész túloldal is mindenkor elő fogja segíteni ezt az eredményes parlamenti munkát. De elősegítjük azt is, ha gazdasági vonatkozású javaslatokkal méltóztatik jönni, amelyek munkaalkalmakat teremtenek, amelyek csökkentik a munkanélküliek számát, amelyek révén az ipart és a kereskedelmet foglalkoztatni lehet. Mindezekkel a javaslatokkal igen szívesen foglalkozunk, hajlandók vagyunk azokról a legmélyebb, szakszerű vitába bocsátkozni és azokat megszavazni. De viszont nem vagyunk hajlandók megszavazni azokat a javaslatokat, amelyek a keresztény politika által hosszú 16 esztendő óta elért eredményeket veszélyeztetik. Ilyen javaslatokkal szemben fel fogjuk venni a küzdelmet, (vitéz: Gömbös Gyula miniszterelnök: Halljuk, miről van szó!) Igen t. miniszterelnök úr, mindjárt mondok egy példát a múltból és utána rátérek a jövőre. Tizenhat év nehéz küzdelmével a székesfővárost meghódítottuk a nemzetköziektől és a liberálisoktól. A mélyen t. miniszterelnök úr is ennek a keresztény világnézetnek az alapján áll ma is. De ha nézem a mai helyzetet, azt látom, hogy az a pergő tűz, amely a fővárosnál folyik ellenünk, mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy erősítse ezt a keresztény fővárost. Mélyen t miniszterelnök úr, amikor a Házban tárgyaltuk a fővárosi törvényjavaslatot, mi óva intettük a Házat, hogy vigyázzon, ne fogadja el ezt a javaslatot, mert ez a javaslat nem jó, nemcsak azért, mert gúzsba köti az autonómiát, hanem azért is, mert olyan referádák alapján hozták a Ház elé, amelyek nem egyszer a székesfőváros anyagi tekintélyének rovására mentek; az a javaslat nem egyszer szinte súrolta már-már a főváros hitelképességét is. Sőt részben maga az is, ami a törvényjavaslat indokolásában benne van- Ezért mondottam azt, hogy mi minden olyan javaslatot, amely a keresztény világnézet alapján állva, a közérdeket szolgálja, tehát nem egyeseknek, hanem a nagy általánosságnak az érdekét, nem egyetlen társadalmi rétegnek, hanem az egész nemzetnek az érdekét, hajlandók vagyunk megszavazni és semmi körülmények között sem leszünk gátlói annak, . hogy ilyen "egészséges törvényjavaslatok törvényerőre emelkedjenek. A fővárosi törvénynél azonban látom a veszélyt és éppen ezért erre vonatkozóan határozati javaslatot nyújtok Ifoe, amelly így szól (olvassa): »Utasítsa a Ház a kormányt, hogy a jelenleg érvényben levő fővárosi törvény helyett a székesfőváros önkormányzatát visszaállító új törvényjavaslatot terjesszen a Ház elé.« Itt vannak a fővárosra vonatkozó további kérdések. Elismerjük, hogy a kormányzat mindent meg akar tenni munkaalkalmak teremtésére. Elismerjük azt is, hogy az eszközök végesek. De amikor a székesfőváros ilyen vonatkozású intézkedéseket tesz, akkor azt látjuk, hogy bizony a kormány részéről igen sok akadályra talál. Azt látjuk, hogy akár gazdasági, akár szociálpolitikai, akár közegészségügyi vagy kulturális intézményeket létesítünk a fővárosnál, nem a székesfőváros önkormányzatáé és vezetőségéé az érdem, hanem a kormányé. Történnek olyan nyilatkozatok, amelyektől — őszintén megmondva — a mi szájunk íze kissé keserű. 1 9. ülése 1935 május 2U-én, pénteken. Keserű pedig azért, mert dacára, hogy a székesfőváros ügyei rendben vannak, dacára hogy a székesfőváros önkormányzata, a főváros lakossága meghozza a maga anyagi áldozatát a legvégső fokig, ezt nem akarják elismerni. A székesfővárosnál mint önkormányzat kezdeményezünk, elgondolunk és megszavazunk munkát nyújtó javaslatokat, vagy közegészségügyi, vagy kulturális, yagy szociálpolitikai javaslatokat, az adminisztráció — még azt is hozzámondhatom: a nagyszerűen dolgozó adminisztráció — előkészíti azokat, a székesfőváros közönsége viseli a javaslatok megvalósításához szükséges terheket, a végén pedig nem egyszer egy kormánynyilatkozat bejelenti az eredményeket. De én objektív vagyok. Elismerem azt, hogy a kormányzatnak igenis módjában állana megakadályozni, hogy mindezek a munkaalkalmat teremtő és egyéb szociálpolitikai intézmények, amelyek nemcsak munkát adnak, hanem — amint a külföldiek mondják — a fővárost párizsiassá teszik, létrejöhessenek. Mi tudjuk azt is, hogy a kormány hozzájárulása szükséges ezek megvalósításához, de ha ezt a főváros egyik oldalról elismeri, akkor elvárhatjuk és megkövetelhetjük, hogy viszont a másik oldalon a kormányzat is ismerje el a főváros munkáját. Ha a két félnek érdemeit a mérleg serpenyőjébe teszem, akkor kétségtelen, hogy a serpenyő nagyon mélyen a székesfőváros javára fog billenni. T. Ház! Az igen t. többség a jelenlegi kormányt reformkormánynak és az egész parlamentet reformparlamentnek nevezte el. En azok közé tartozom, akik azt mondják, hogy azt a kérdést, vájjon a kormány reformkormányként működik-e és vájjon ez a parlament olyan munkát fejt-e ki, amellyel rászolgál a reformparlament elnevezésre, majd csak a késő utódok ítélete fogja megállapíthatni. De ha már önök szerint reformparlament és reformkormány van és ha az egységespárt nem osztálypárt, — akkor meg kell állapítanunk azt, hogy ezeknek a beígért reformoknak egész sorozatából nem szabad kihagyni egyetlenegy érdemes vagy akár kevésbbé érdemes társadalmi réteget sem. Meg kell azonban állapítanom, hogy sem a Házban, sem a kormánynyilatkozatokban nem hallottunk elismerő szavakat a tisztviselőtársadalomról. Nem hallottuk azokat az elgondolásokat, amelyek a tisztviselőtársadalom, a közszolgálati alkalmazottak érdekében, mint reformjavaslatok szerepelhetnének a közel négyesztendős kormányprogramjaiban. Nincs társadalmi osztály, amely ki tudná vonni magát ezeknek a reformeszméknek hatása alól, részben a sajtó publicitása, részben egyéb okok miatt. Én, aki szerencsés vagyok a Képviselőházban már ötödik ciklusban egyfolytában helyet foglalni, azt hiszem, találkozom azoknak a képviselőtársaimnak elgondolásával, akik idegenkednek ezektől az idegen szavaktól. Emlékszem arra, hogy amikor infláció volt, mi lett ennek a következménye. Emlékszem azokra az időkre, amikor racionalizálás volt és tudonij hogy az mivé fejlődött. Emlékszem a szanálási időszakra és tudom, hogy annak milyen csúfos vége lett, hogy az mennyi sok nyomorúságot vont maga után. Én attól félek, hogy a reform, amelyet mindannyian kívánunk, nem fog kellő mértékben megvalósulni. Még csak azt kell hozzátennem ehhez, hogy ezekre a reformokra nem lenne annyira szükség, ha a kereszténypárt 36 esztendős programmjának és reformtervezetei-