Képviselőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1935. május 25.
Ülésnapok - 1935-16
268 Az országgyűlés képviselőházának > T. Ház! Befejezésül még csak annyit, hogy amint beszédemet egy hasonlattal kezdettem és amikor a beteg világgazdaság legsérültebb tagjáról, a magyar gazdaságról beszéltem, akkor azt mondottam, látom, hogy a kormány igyekszik egészséges vérkeringést hozni ebbe a sorvadt tagba. Nagyon jól tudom, és jól tudjuk mindnyájan, hogy ebben a sorvadt tagban vannak olyan csonttá keményedett hegedések is, amelyek a vérkeringést akadályozzák, amelyeknek a villamos masszázs már nem használ. En, ismerve a miniszter úr egyéniségét és ismerve a kormány tagjait, bizonyosra veszem és el is várom azt, hogy ilyen esetben a kormány nem fog visszariadni az operációs kés használatától sem. Mivel feltétlenül bizalommal viseltetem a kormány iránt és ezt a költségvetést becsületesnek, helyesnek és célravezetőnek tartom, azt általánosságban, a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. {Elénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon és a középen. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik 1 ? Rakovszky Tibor jegyző: Eassay Károly! Rassay Károly: T. Ház! Az angol parlamenti szokások szerint a Ház elnökének megvan az a joga, hogy unalmas ismétlések esetén felszólítja a szónokot, hogy szavait korlátozza, vagy esetleg a szót meg is vonja tőle. Nálunk, minthogy az elnöki szék nincs felruházva a pártoktól való függetlenség garanciáival, a képviselőkre hárul az a feladat, hogy önmagukat fegyelmezve, lehetőleg ne essenek unalmas ismétlésekbe. Függetlenül ettől a szemponttól, az a körülmény, hogy a költségvetés általános vitájára egy óra van megállapítva, arra kényszerít engem, hogy a t. előttem szólott képviselőtársam szavaira lehetőleg csak beszédem során válaszoljak, de arra is kényszerít, hogy az eddig elhangzott rendkívül érdekes és gazdasági kérdésekkel foglalkozó beszédekből is lehetőleg rezümálva állapítsam meg, hogy mikkel értek egyet. így Eckhardt t. képviselőtársamnak tegnap elmondott beszédében számos olyan rész volt, amelyet én és politikai barátaim is — azt hiszem — fenntartás nélkül aláírunk. A deficit emelkedő tendenciájával szemben hangoztatott aggodalmát, a közterhek magasságára vonatkozó megállapításait, a bevételek optimista előirányzásával szemben való óvatosságra figyelmeztetését, a hitelszervezetek fúziójára történt ígéretek sürgetését mi is valamennyien magunkévá tesszük, mint ahogy magunkévá tesszük azt a kívánságát is, hogy a külföldről visszakerült^ záloglevelek nosztrifikálását és konvertálását a kormány minél hamarább vigye keresztül. (Mózes Sándor: Ez a legsürgíőV sebb kérdések egyike.) Egyetértünk ezekkel a ; kívánságokkal és megállapításokkal azért is, mert hiszen ezeket a kívánságokat és megállapításokat évek óta magunk is hangoztattuk. (Ügy van! t balfelől. — Egy hang a baloldalon: Nem akarják megcsinálni!) Amikor ezt megállapítom, nem azért teszem, mintha most szerzői jogvitát akarnék indítani, nem is azért teszem, mintha ezeknek a követeléseknek tekintetében versenyfutásra akarnék kelni, hanem teszem egyszerűen azért, : hogy a kormányt a magam felszólalásával is erkölcsi nyomás alá helyezzem, hogy ebben a tekintetben haladék nélkül intézkedjék, nehogy módja legyen a kormánynak azt mondani, hogy ' 16. ülése 1935 május 21-én, kedden. ezekhez a kérdésekhez azért nem tud hozzányúlni, mert hiszen ki van téve annak, hogy itt benn a parlamentben talán nehézségei lesznek. Ügy láttam, hogy a t. túloldal is teljesen egyetértett ezekkel a kívánságokkal. Mi is egyetértünk. Ezután már csak egy kérdés marad: vájjon miért nem történnek meg azok az intézkedések, amelyek az itt felvetett problémákat megnyugvással elintéznék 1 ? Néhány megjegyzést kell azonban tennem Eckhardt t. képviselőtársam beszédének egyes részeihez. Ezért fűzöm szavamat az ő előadásához, mert ő egész felszólalását a gazdasági kérdések taglalásának szentelte és azt hiszem, ha már a túloldalról az ott ülő kiváló szakértők nem szállnak vitába egyes kérdésekben, akkor nekünk kell átvennünk a vitának ezt a részét is, hogy néhány megjegyzést tegyünk. Ne méltóztassék félreérteni. r Eckhardt t- képviselő úr beszédének ezek a részei, amelyekhez tartoznak a valutáris kérdések, a bankok ellenőrzésének kérdése és a kartélek kérdése, nem olyan téren mozognak, amelyen és a végső konklúziókban, az, elvi megoldásokban nem értenék vele egyet. Ha megjegyzéseket teszek ezekhez a megállapításokhoz, ez azért van, mert részletkérdések tekintetében talán bizonyos felfogásbeli eltérés van az én felfogásom és az ő felfogása között. De megjegyzéseket kívánok tenni azért is, mert éppen ezek a kérdések voltak azok, amelyeket a választás alkalmával mintegy centrálisán irányított politikai agitáció során velünk szembeállítottak. Nem tudom, hogy t. képviselőtársaim hogyan állottak ennek az agitációsak során, de azt tudom, hogy én magam úgy szerepeltem előkelő kormányférfiak társaságában elmondott beszédeikben, mint a gazdaadósságok rendezésének elemzője, mint a kartellek kartell ének vezére, végül pedig mint a bankok legfőbb patrónusa. (Gr. Sigray Antal: Hogy-hogy?) Azt hallottam, hogy más ellenzéki képviselőtársaim is ugyanebben a beállításban szerepeltek a túlsó oldalról kifejtett agitáció során. Fel kell tételeznem tehát, hogy bizonyos centrális irányítása volt a vidéki sajtónak és a kioktatott élharcosoknak. Ami^ a legnehezebb kérdést, a valutáris problémát illeti, teljes mértékben igazat adok Eckhardt képviselő úrnak abban, hogy a jelenlegi helyzet súlyos károsodást jelent az országra nézve. Igazat adok neki abban is, hogy az államháztartás végleges rendezése sem képzelhető el máskép, mint a magyar valuta külföldi és belföldi értékelése közötti különbségnek megszüntetésével és igazat adok neki abban is, hogy szociális szempontból is súlyosan hátrányos helyzetet teremt ez a mai állapot. Az én véleményem az övétől ott tér el, hogy az én t. képviselőtársam —• úgy, mint már a múltban is kifejtette — azt hiszi, hogy egyoldalú kormányhatározattal, olyan egyoldalú kormányintézkedéssel, amely a magyar valutát devalválja, ezt a kérdést meg lehet oldani. T. Ház! A magyar pénzügyi politika véleményem szerint akkor tért végzetes útra, amikor 1931-ben, kizárólag taktikai célokból, az aranypengő intézményét fogadta el. (Eckhardt Tibor: Ez igaz!) A 33-as bizottságban kiváló szakértőkkel szemben többször állást foglaltam s küzdöttem ez ellen, rámutatván arra, hogy az a pillanatnyi taktikai előny, amely ennek az intézménynek kreálásából származik, súlyosan meg fogja magát bosszulni a jövőben, mert megköti a magyar kormány kezét éppen azon a téren, ahol most Eckhardt képviselő úr is
