Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-280

1 68 Az országgyűlés képviselőházának 28 ják a híveik, mint ahogy ez a kisebb politikai súllyal és gazdasági hatalommal rendelkező felekezeteknél történik. (Kóródi Katona János: Mondja ezt el a szegedi tanyákon is! — Buch1er József: Van olyan ibátor, - hogy el meri mondani! — Kóródi Katona János: Nem gondolnám! — Farkas István: Nem úgy, mint a képviselő úr.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak, ne zavarják a szónokot. Kéthly Anna: Bízza rám a képviselő úr, hogy mit mondjak el a szegedi tanyákon, mert ott éppúgy elmondom ezeket, mint itt, mert nagyon jól tudom, milyen ott a hangulat abban a tekintetben, hogy mire fordítják az ország adójövedelmét. Mondom tehát, ahogy a kisebb súllyal és gazdasági hatalommal rendelkező felekezetek el tudják tartani az ő papjaikat és általában azokat, akik a felekezetekben vannak, úgy a nagy politikai súllyal és gazdasági hatalommal rendelkező bevert felekezetek is el tudják ezt végezni. A képviselő úrnak többi megjegyzéseire nem térek vissza, azokkal az idő rövidsége miatt nem tudok foglalkozni, ellenben a népiskola kérdésére akarok visszatérni, mint amelyre — sajnos — újból és újból minden egyes költségvetés tárgyalása alkalmával vissza kell térnem. A kultusztárca költségvetése — a számadatok éppúgy, mint azok a törvényjavaslatok, amelyeket a tárca az elmúlt évtizedben a Ház elé terjesztett — mindennél ékesebben bizonyítja, hogy a kultuszkormány figyelmét elsősorban és legfőképpen az állam vezető testülete kialakításának gondolata foglalkoztatja. A kultuszkormány anyagi és erkölcsi gondoskodása elsősorban a közép- és főiskolai tagozatnak szól és ebben^ a kérdésben messze felülmúlja még a háborúelőtti és a háborúalatti kormányokat is. Ebben a mentalitásban ózinte álomnak tűnik fel az elhunyt nagy magyar pedagógusnak, Nagy Lászlónak a definíciója a közoktatásról, amely szerint (olvassa): »A műveltség közvagyon, amelyből meríteni és amelynek minél magasabb színvonalát elérni, joga van minden állampolgárnak, de az állam általános műveltségi színvonalának elérése nemcsak jog, hanem állampolgári kötelesség is«. (Úgy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon) Meg kell állapítanom, hogy a háború gazdasági és kulturális rombolásai után a közoktatásnak kettős kötelessége nyilt meg. Az egyik a háborúelőtti és a háborúalatti átlagos kultúrszínvonal emelésének a kötelessége; a másik pedig annak biztosítása, hogy ez a színvonal az eddiginél nagyobb tömegek számára nyiljék meg és ennek elérése mindenki számára lehetővé váljék. Ezt a kettős kötelességet azonban az ellenforradalmi törvényalkotás nem vállalta és azok a rétegek, amelyek az 1920-ban népiesnek indult törvényhozásból egymásután kiszorították a nép felé hitelét vesztett, az urak felé pedig felesleges koloncokká vált csizmásokat, a művelődést és annak lehetőségét egyformán lefoglalták a maguk számára és a művelődésnek közvagyonná tétele helyett még intézményesebben és erősebb bástyával vették körül a közoktatást. Ennek a megállapításomnak most látszólag" ellentmond' az, hogy a legutóbbi tíz évben felépítettek 5000 tantermet. Aki azonban ezek sorsát tovább TÍ&OO. kísérte figyelemmel, mint a megnyitásig és az emléktáblák leleplezéséig, könnyen azzal vádolhatna meg, hogy politikai elfogultságból nem veszem tudomásul azokat K ülése 1934 május 18-án

y pénteken. a reformokat, amelyek valóban az én osztályom előnyét szolgálják és annak érdekében születtek meg. De aki az ünnepi szónoklatok után is kíváncsi volt az iskolák sorsára, tudja, hogy ez a gyönyörűen indult reform hogyan futott homokba a magyar falu gazdasági bajai miatt: tanítók nélkül maradtak az iskolák, mert nem fizették a tanítókat, kimaradtak r a tanulók, mert az iskolaközpontok a térdig érő hó és sár, a nyakig érö homok miatt megközelíthetetlenekké váltak, a tanítók pedig alkalmatlanokká váltak a tanításra, részben tűrhetetlen anyagi'gondjaik miatt, részben pedig az elbírhatatlan lélekszám miatt. Ma már tehát fájdalmasan állapíthatjuk meg azt, hogy ez a reform is méltó társa lett annak a másiknak, amely földet adott a népnek, de úgy,^-hogy a másik kezével megfojtotta a megajándékozottat. Még annakidején, amikor a tanyai iskolák építéséről szó volt, azt indítványoztam, hogy ezeknek a tanyai tanítóknak rendkívüli teljesítményét, valósággal misszionáriusi munkáját külön is (honorálni kellene s három módozatot ajánlottam erre. Az hegyik a váltógazdálkodás bevezetése. Ezt úgy képzelem, hogy minden magyar tanító csak akkor kerülhessen a városi kultúrának több könnyebbséget nyújtó területére, ha előzőleg bizonyos ideig falun vagy tanyán működik és ott egészen^ közelről, a helyszínén megismeri a magyar nép életének fórrá" sait. A másik módozat az lett volna, hogy a tanyai és falusi tanítók számára gyorsabb előmenetelt biztosítsunk. A harmadik pedig külön tanyai tanítói státus megszervezése magasabb fizetéssel, hogy 'künn a tanyákon, közkönyvtárak és 'szakkönyvtárak hiányában ezek a tanítók megszerezhessék ezeket a számukra el nem érhető könyveket és szaklapókat, hogy továbbképzés céljából szünidőkben a városba utazhassanak és így lépést tarthassanak a pedagógia újabb fejlődési eredményeivel. E három módozat közül akármelyik alkalmas lett volna arra, hogy ezt az iskolatípust a tanítósággal különösen megszerettesse és nekik kárpótlást, vagy nemis kárpótlást, ihanem inkább jól megérdemelt jutalmat, illetőleg könnyítéseket adjon. A kultusztárca költségvetése azonban erről éveken keresztül nem akart tudni. Most azután megvan ennek a következménye. A gazdasági nyomorúság a népoktatásnak különösen ezen a területén olyan (helyrehozhatatlan kulturális károkat okozott, amelyeket ma még felmérni sem tudunk, hiszen nem kell külön mondanom, hogy a közoktatásban elkövetett hibák az állam életében sokkal később jelentkeznek, akkor, amikor a vétkest már felelősségre sem lehet vonni. Mi azonban, szociáldemokraták, ennek a parlamentnek egy parányi csoportja, akik javíthatatlan álmodozók vagyunk, mindezek ellenére is hiszünk és bízunk abban, hogy eljön az az idő, amikor az állam minden polgára számára egyenlő lehetőségek állanak rendelkezésre, hogy az életben startolhasson és a közoktatás helyes rendszere ne kasztok előjogait építse ki, hanem minkenkiből kiváltsa azokat a tehetségeket, amelyeknek kifejlesztésével mindenki a megfelelő helyre állítható abból a célból, hogy a társadalomnak hasznos munkása legyen. De ha erre az időre varunk is, kritikánkkal és figyelmeztetésünkkel már most is jelentkeznünk kell és a kultusztárca költségvetésével kapcsolatban ismét fel kell vetnünk a népisko-