Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-280

64 Az országgyűlés képviselőházának 2< társamnak, aki tegnap a késő éjjeli órákban szóvátette az állam részéről a művészeti célok támogatására szánt összegek minimális voltát, párhuzamba hozva ezt a székesfőváros által nyújtott anyagi támogatással, amelyet azt hiszem, most szintén le akarnak faragni, mert hiszen az új kormánybiztos, az új főpolgármester nem fog ehhez hozzájárulni. (Farkas Elemér: Isten ments!) Ügy érzem, hogy ez a panasz, amely a művészeti célok támogatására szánt összegek kicsiny voltára vonatkozik, nemcsak a képzőművészetre, hanem a művészet minden egyes ágára is áll. Különösen egy ága van a művészetnek, amelyet mostohagyermekként kezelnek és ez a zeneművészet. Hogy mennyire mostohagyermek az, arra azzal tudok legjobban rávilágítani, ha megemlítem, hogy ebben a költségvetésben a művészeti célok támogatására szolgáló összegből egyetlenegy fillér sincs felvéve a zeneművészeti célok támogatására. Méltóztassék megengedni, hogy rámutassak arra, hogy — mint előttem szólott Beck Lajos képviselőtársunk kifejtette — a magyar muzsika csinálja ma a legnagyobb propagandát a magyar nemzetnek az egész világon. -A magyar muzsika a maga kiváló erőivel a magyar névnek csak dicsőséget szerez és mégis ennek a magyar muzsikának vannak munkásai, zeneművészeti főiskolai tanárok, akik egy pengő Öt fillér és óradíj mellett tanítanak. Részükről igazán csak dicséretreméltó soviniszta magyar Tel fogást tudok látni abban, hogy ezek a világviszonylatban kiváló művészek, — nem akarom a nevüket itt megemlíteni — inkább választják a jelenlegi nehéz helyzetet, mintsem, hogy hangverseny-turnékon szereznék meg maguknak a nagyobb keresetet. Érzik azt, hogy nekik hivatásuk, hogy a magyar muzsikának új generációt neveljenek fel. Erre már a múlt esztendőben is felhívtam a kultuszminiszter úr figyelmét. Kértem akkor a kultuszminiszter urat, méltóztassék ezeket a tanerőket véglegesíteni, méltóztassék fizetésüket rendezni, mert hiszen a mai helyzet fenntartásával nem szolgáljuk a magyar kultúrát és a magyar zeneművészetet. Hogy mennyire igaz az, hogy mi nem segítjük elő a magyar zeneművészet fejlődését, azt a legjobban bizonyítja az, hogy a magyar zenei kultúrának egyetlenegy lapja sincs, sem hivatalos, sem félhivatalos lapja. Azelőtt megjelent a »Muzsika«, amely Papp Viktor szerkesztésében látott napvilágot, és amelyet az egész világon felkaroltak. Ennek útján legalább volt mód arra, hogy a magyar zeneművészet megnyilatkozhassak és esetleg vitába bocsátkozhassák a külfölddel. Ma ez is megszűnt a támogatás hiánya miatt. Ügy érzem, hogy kulturális feladat volna ezt újból talpraállítani, vagy mással pótolni, mert nekünk minden körülmények között fenn kell tartanunk egy zeneművészeti folyóiratot. Ha kultúrfölényünket minden téren meg akarjuk tartani a minket leigázó nemzetekkel szemben, akkor nagyon fontos, hogy legyen egy orgánumunk, amelyben ezzel a kul túrfölényünkkel harcolni és küzdeni is tudjunk. Aki a legutóbbi időkben elolvasta vagy hallgatta a rádión keresztül Bartók Bélának, a kiváló zeneszerzőnek, a Zeneművészeti Főiskola kiváló professzorának felhívását, amelyben rámutatott arra, hogy lehetetlenség, hogy a magyar falu régi és új dalanyaga, ez a magyar kultúrkincs. amelyet nem a szomszédainktól vettünk kölcsön, hanem mi adtunk nekik, elvesszen a jövőre nézve. Abbeli aggodalmának adott kifejezést, hogy ha ez a népdalgyüjte0. ülése 19 S h május 18-án, pénteken. meny — amelynek gyűjtését három kiváló ember, Vikár, Kodály és Bartók vitte keresztül — nem adatik ki, be fog következni, hogy lassanként a körülöttünk élő nációk ki fogják sajátítani a magyar népdalokat és azt fogják mondani, hogy a magyar népdal nem eredeti, hanem hogy egyenesen a körülöttünk levő nemzetekből származik. Hogy mennyire igaz ez, mutatja, hogy a legutóbbi időkben, tíz esztendővel ezelőtt megjelent egy erdélyi népdalgyűjtemény, amelyet Román Népdalgyűjtemény címen adtak ki, megjelent a Felvidéken egy tót népdalgyűjtemény, amelyről tulajdonképpen éppen a Bartók-féle kutatások alapján megállapíttatott, hogy legnagyobb részben magyar fajtájú, és megjelent legutóbb, ezelőtt hat esztendővel egy horvát népdalgyűjtemény, ahol 230-ból, ha jól emlékszem, talán 173 egyenesen muraközi régi magyar dalokból származik. Lehetetlennek tartom, hogy mindez egy csekély pénz és támogatás hiánya miatt veszendőbe menjen. Tisztelettel arra kérem^ a miniszter urat, méltóztassék megszívlelni úgy Bartók Bélának ezt a felhívását, amelyet az egész magyar nemzethez intézett a rádión keresztül, mint Pap Viktornak azt a cikkét is, amelyben ci magyar népdalgyűjtésnek veszélyeire mutatott rá és méltóztassék ebben a tekintetben ezeknek segít ségére sietni, mert azt hiszem, ezzel a magyar kultúrának teszünk szolgálatot. Rá akarok még mutatni arra, hogy a kultusztárca költségvetésében nélkülözöm a kultuszminiszter úr által az elmúlt esztendőben már beígért iskolaorvosi egészségügyi intézmény életrehívását. Lehetetlen dolognak ^ tartom, hogy az egészségügyi szolgálatot az iskolákban az utóbbi időkben kivették az orvosok kezéből és, hogy így fejezzem kimagamat, laikus tanárokra bízták. Bármilyen jóakarattal és szeretettel karolják is fel ezt az ügyet, úgy érzem, hogy az iskolaorvosi intézmény, amely ma már az egész világon bevált mindenfelé és amely nálunk, Magyarországon, ott, ahol bevezették, — például a székesfővárosa maga erejéből azt megteremtette, — áldásos hatását minden ízében érezteti, az állami és az államilag támogatott iskolákban is helyre kell állítani. Lehetetlennek tartom, hogy a kultuszminiszter úr csak az ígéretnél maradjon és az ígéret beváltása ne történjék meg, mert az iskolai egészségügy, úgy érzem, ma nemcsak az orvosok ügye, nemcsak az iskolák ügye, hanem az egész nemzet ügye. Hiszen a gyermek nem az egyeseké, hanem az egész nemzeté, az képviseli a magyar jövendőt, s nekünk a magyar jövendő megmentésére, megőrzésére,^ megtartására semmiféle fáradságtól, semmiféle költségtől nem szabad visszariadnunk. Ennek kapcsán rámutatok még a következőkre. Lehetetlenség az, ahogyan a Budapesti Bábaképző Intézet Szülőotthona el van helyezve. (Ügy van! a halközépen.) Méltóztassék elképzelni, ezelőtt 60 vagy 70 esztendővel egy istállót alakítottak át ebből a célból, bábaképző intézet céljára a Rökk Szilárd-utcában. Ma is ezt az épületet tákolják, alakítják, renoválják állandóan, amely pedig sötét, meg nem felelő, dacára annak, hogy az ottlevő személyzet mindent elkövet, hogy a higiénikus viszonyoknak megfelelően állítsák be ezt az intézményt. Ezzel szemben ez az épület megérett már arra, hogy lerombolják, (Ügy van! balfelől.) különösen akkor, amikor a kultuszminisztériumnak ebben a pillanatban rendelkezésére áll Szent