Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-279

44 Az országgyűlés képviselőházának 270 üvegfestményeket megrendelni, látok mozaikokat megrendelni, látok szobrokat megrendelni az egyházművészet terén, ami feltétlenül annak a jele, hogy a sok viszafojtott igény keresi már a kielégülést és nem vár tovább. Ezt szintén a prosperitás bekövetkezésének bíztató előjele gyanánt tekintem. A miniszter úr szíves figyelmébe szeretném ajánlani azt a tényt is, hogy nagy szükség van kritikus nevelésre. Ma szakképzett műkritikusunk, aki hivatva volna a műpártoló közönség ízlésének nevelésére, alig van. Nagyon szeretném, ha méltóztatnék gondolkozni azon, hogyan lehetne szakképzett és minden tekintetben megbízható, elfogadható ítéletű kritikus-nemzedéket nevelni, mert az ember sokszor megbotránkozik, különösen a napilapok képzőművészeti kritikai megjegyzésein és sokszor megütődik rajta, hogy a pajtás-kritikának micsoda félszeg eszközei jelennek meg és látnak napvilágot. Komoly és előkelő lapokban lehet képes szoborábrázolást látni azzal, hogy az X. Y. ismeretlen kiváló művész alkotása, amelynél az ember megdöbben a tekintetben, hogy vájjon a lap saját komolyságával hogyan tudja az ilyesmit összeegyeztetni. (Erdélyi Aladár: Az ember azt hiszi, hogy a klisé uem sikerült!) Az ember azt hiszi, hogy a klisé :iem sikerült, pedig a mű nem sikerült. Azt hiszem, azok mellett a tanszékek mellett, amelyek műtörténelemmel és műkritikával foglalkoznak, például Heckler Antal, Császár Elemér, vagy Gerevits Tibor tanszékei mellett, a szemináriumokban lehetne a műkritikus-képzésre bizonyos fokkal több gondot fordítani és ezeknek nevelő hatásával lehetne olyan kritikus-nemzedéket felnevelni, amely azután később az ő munkájával a műpártoló és művásárló közönség nevelésében igen előkelő és igen hasznos szolgálatot töltene be. Azt tudom, hogy a pajtás-kritika soha nem zárható ki, de hogy csak ez legyen, ez elviselhetetlen reánk nézve. Ezért tartom szükségesnek, méltóztassék a miniszter úrnak gondolkoznia felőle, nem volna-e helyes képzett műkritikusok nevelése. (Helyeslés.) • „ , Rendkívül kell vigyáznunk a mi művészeti megjelésünkre, különösen külföldön, ahol a nemzet nevében jelenik meg a magyar képzőművészet. Végtelenül hálás vagyok a miniszter úrnak azért, hogy a mostani velencei kiállítás anyagát méltóztatott az elküldés előtt átvizsgálni és kiegészíttetni olyan művészekkel, akik nélkül ez a kiállítás egyoldalú és nem teljes lett volna. Hogy a miniszter úr kívánságára Karlovszky, Bosznay és Márton Ferenc műveiből is méltóztattak a velencei kiállításra a reprezentatív csoportba műveket kiküldeni, ezzel ez a kiállítás az ő anyagával sokkal teljesebb lés sokkal hűbb képe lett a magyar képzőművészetnek, mert bármennyire is kedvesek az ottaniaknak azok az irányú művek, amelyeket méltóztatott a miniszter úr megbízottjának eredetileg kiválogatni, mindenesetre ez a kiállítás csak torz képét .adta volna a magyar művészetnek ezen kiegészítés nélkül. Ebben a kérdésben nem szabad az egyéni ízlésnek irányítónak lenni. Ebben a kérdésben a multaktól eltérőleg sokkal magasabb nemzeti iszempontoknak kell irányadóknak lenniök. A múltban sok hiba történt ebben a tekintetben. Nagyon kérem a miniszter urat, minden alkalommal méltóztassék a személyes irányítást e tekintetben magának fenntartani. Állítom, hogy a mi művészeti exportunk legalább olyan fontos, mint gazdasági exporülése 1934- május 17-én, csütörtökön. tunk. A gazdasági export anyagi előnyöket jelent, művészeti exportunk ellenben szellemi előnyöket, amely művészeti exportunk a magyar nemzet megbecsülése, a magyar nemzet érdekeinek felismerése tekintetében szintén végtelenül fontos. Nem szabad ebben sem olyan egyoldalúságnak helyet adni, mint a gazdasági •export terén, ahol osak búzát kívánnánk exportálni és semmi egyebet. (Erdélyi Aladár: Kívánnánk, de nem lehet!) Itt is kérem, a művészeti exportnál, méltóztassék a valódi és teljes képét a magyar művészetnek — nem egyoldalú képét, hanem teljes és valódi képét — a külföld elé állítani. Állítom, hogy ezen a téren is erősen kell mozognunk. Nem szabad a mi művészeinket véka alá rejteni és (bármilyen nagy nehézségekkel állunk ma szemben a külföldi kiállításokon való részvétel tekintetében, vagy csoportos nemzeti gyűjteményeknek külföldi városokban való kiállítása tekintetében, nekünk mégis kultúrkötelesiségünk teret és levegőt adni kifelé is a magyar művészetnek és piacot keresni a magyar művészetnek- Mert nem utolsó dolog az, ha mi a művészek támogatására nemcsak a költségvetésbe felvett csekély összegeket fordítjuk, hanem a művészetet azzal is. támogatjuk, hogy piachoz, esetleg külföldi piachoz juttatjuk, amelynek révén a gazdagabb nemzetek a mi művészeink kiváló műveit megvásárolhatják. Ez nem csupán a művészek érdeke, hanem nemzeti érdek is. Ennek a kérdésnek rendezése tehát nem egyes művészeti egyesületek kezébe való, hanem a Képzőművészeti Tanács elé való. Itt nem egyes irányoknak a kérdéséről van szó, hanem az egész nemzet művészeti becsületéről. Ha más indok nem is volna rá, mint egyedül az a művésznyomor, amely nálunk ma van, akkor is ezt az indokot elégségesnek tartanám arra, hogy a miniszter urat arra kérjem: méltóztassék művészeink külföldi megjelenésére lehetőleg bőséges alkalmat szerezni és adni. Meg vagyok győződve róla, hogyha a miniszter úr ezt a kérdést kezébe veszi úgy, ahogy a gazdasági miniszter urak a gazdasági export kérdését kezükbe veszik, akkor ezen a téren lehet sikereket elérni és a művészek támogatása terén anyagi előnyöket is lehet elérni. Tudom, hogy a miniszter úr éppúgy tisztában van azzal, mint én, hogy a művésznyomor ma is óriási. A művészek általában bohémek voltak mindig és lesznek is mindig, de az ő bohémségük a múltban termelési képességükre előnyös hatást gyakorolt, ezzel szemben ma már a művészek olyan nyomorban tengődnek, hogy maga a művészet gyakorlása ütközik szá

: mukra szinte elháríthatatlan akadályokba. Amikor egy azelőtt kiállító képzőművész azt mondja, hogy nála elérhetetlen dolog a vászon, a festék, vagy a modell, akkor azt kell állítanom, hogy ez a nyomor egyenesen megbénítja és_ lehetetlenné teszi a művész termelőképességét. Kell tehát a művészeken ezekkel a primitív dologi eszközökkel is segíteni, kell, hogy az állam, illetőleg a kormányzat necsak vásárlásokkal, hanem ilyen dologi eszközöknek — mint a vászon, ^ festék, ecset és modell — rendelkezésre bocsátásával álljon a művészek rendelkezésére, hogy ők termelni és alkotni tudjatnaik. Nem győzőm eléggé hangsúlyozni azt is, hogy nekünk az országon belül művészettámogató akciókat kell létesítenünk. Végtelenül hálásak vagyunk az angol követ feleségének, aki a múlt esztendőben egy igen nagy anyagi eredménnyel járó művészeti akciót csinált.