Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-287

Az országgyűlés képviselőházának 287. ülése 193%. évi június hó 4.-én, hétfőn. 421 Bocsánatot kérek, én független polgárok jury­jét akarom, de nem a legszigorúbb katonai fe­gyelem alatt álló egyénekből összeválogatott bí­róság juryjét akarom követendő ideául magam elé kitűzni. Lent az elsőfokon és a felsőfokon egyaránt olyan bírák működnek, — a felsőbíró­ságot most kikapcsolom, csak az alsót említem — akiknél ez a szakszerűség jogosan kétségbe vonható, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a hadbíró, aki a tárgyalásban résztvesz, abszo­lúte preponderál ezekben a kérdésekben, a ka­tonai szakértő, aki ott megjelenik, abszolúte túlsúlyban van a laikus elemmel szemben. A felsőbíróságnál a szakszerűség kérdése, minthogy kiváló bírák döntenek, bizonyos mér­tékben kedvezőbb, ne méltóztassanak azonban elfelejteni, hogy itt a felsőbíróság tulajdonkép­pen csak mint semmitőszék működik, a dolgot újra le nem tárgyalhatja, tehát a helytelenü] megállapított tényállásokat, amelyeket az íté­let megállapít, kénytelen a maga ítélkezése alapjául elfogadni. De még sokkal súlyosabb aggodalmam az, hogy nincs meg az ítélkező bíró függetlensége. Nyilvánvaló dolog, hogy a legszigorúbb fe­gyelem alatt álló egyének az ilyen ügyekben való ítélkezésnél — dacára annak, hogy esküt tesznek le a pártatlanságra — nem rendelkez­hetnek azzal a függetlenséggel, amely függet­lenség nélkül én polgárt az állam bírósága elé nem állíthatok. Egy bírótól, akinél fennforog a nyugdíjazás lehetősége, akinél fennforog az áthelyezés lehetősége, — az előléptetésről nem is beszélek — nem kívánhatom, hogy a maga részéről azzal a lelki függetlenséggel tudjon dönteni ilyen súlyos kérdésekben, mint aho­gyan megkívánom ezt attól a civilis bírótól, aki bírói székében elmozdíthatatlan, áthelyez­hetetlen és nyugdíj azhatatlan. Ezek a jogi aggodalmak azok, amelyek — annak ellenére, hogy az erkölcsi megítélésben a dolog természete szerint valamennyien talál­kozunk — engem eltöltenek, amikor ezt a kér­dést tárgyaljuk. En köteles vagyok a polgár szabadságát, az ártatlan polgár jogi megvede : sének szempontját egyenlő értékűvé minősíteni itt az elkövetett bűn megtorlásának kérdésevei. Mert ha valahol, itt is áll, különösen ha halai­büntetés kirovása is lehetséges valakire, hogy inkább tíz bűnös szabaduljon meg, mintsem­hogy egy ártatlan ember elpusztuljon egy ilyen ki nem elégítő és nem tökéletes törvényalkotás és ítélkezés következtében. Legyen szabad végezetül még egy szem­pontra felhívnom a t. Ház figyelmét, amely bennem bizonyos aggodalmakat kelt. Maga a törvényjavaslat indokolása is többízben visz­szatér a reciprocitás gondolatára, amely a kü­lönféle államok között fennáll. Ez az, ami en­gem aggodalommal tölt el. Ha homogén álla­mokkal állanánk szemben, akkor ez a kérdés erkölcsi szempontból talán jobban leegyszerű­sítődnek. De nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy éppen ellenséges érzület tekintetében olyan államok vesznek körül bennünket, ahol 3-3 millió magyar fajtestvérünk él. Aki az utóbbi időkben figyelemmel kísérte éppen ezek­ben az államokban a kémkedési ügyekben foly­tatott judikaturát, az látja, hogy ott hasonló­képpen ilyen magas államvédelmi szempon­tokra való hivatkozással egyenesen a kisebb­ségek üldözésévé fajult a judikatura. (Ügy van! Úgy van! half elől. — Lázár Miklós: Ár­tatlanok százait ítélték el!) Elegendő egy levél­váltás, elegendő egy rosszindulatú besúgás, hogy az illető egyéneket az állam biztonsága KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XXIII. ellen irányzott támadás címe alapján bíróság elé állítsák és súlyos büntetéseket szabjanak ki reájuk. (Ügy van! pgy van! half elől.) Ha most mi a magunk részerői egy ilyen fennálló vagy túlzott, vagy elképzelt veszéllyel szemben ilyen krudélis intézkedéseket teszünk, akkor nekünk számolnunk kell azzal, hogy éppen azok az ál­lamok, amelyek érintve vannak, a maguk ré­széről az itt hangoztatott reciprocitás alapján hasonló intézkedéseket fognak tenni vagy már meg is tettek. (Lázár Andor igazságügyininisz­ter: Meg is van!) Ha azokkal az államokkal szemben, ahol már hasonló intézkedések van­nak, — én ugyan még nem láttam azt, hogy béke esetében halálbüntetést szabtak volna ki, vagy lehetőség volna halálbüntetés kiszabá­sára —- de mondom, ha azokkal az államokkal szemben eddig fel tudtam emelni a szavamat az emberiesség szempontjából, ha védekezni tud­tam ellene — mondjuk — egy bizonyos jogi teória alapján, akkor ezután a javaslat után bizonyára nehezebb helyzetbe fogok kerülni. Én nem szeretném, ha akár itt benn az ország területén egyetlen ártatlan ember is áldozatul esnék a törvényben lefektetett elveknek, ren­delkezéseknek és a mi egész bírósági rendsze­rünknek ezekben a hűtlenségi perekben, de még kevésbbé szeretném, ha a megszállott terü­leteken a magyar nemzeti érzés üldözésére használnának fel hasonló eszközöket és így azt a kevés érintkezést is, amit mi kulturális, ke­reskedelmi téren fenntartunk ezekkel az utód­államokkal, lehetetlenné tennék azzal, hogy ha­sonló krudélis intézkedésekkel akarnák meg­félemlíteni ottmaradt magyar fajtestvéreinket. Ezek voltak azok a szempontok, amelyek engem arra kényszerítettek, hogy — mellőzve annak vitatását, hogy ez a javaslat időszerű-e vagy nem időszerű — a magam részéről az adott szituációban, az adott körülmények kö­zött ezt a javaslatot ne fogadjam el. (Helyes­lés és taps a bal- és szélsőbaloldalon,) Elnök: Szólásra következik? Patacsi Dénes jegyző: Jánossy Gábor! t Jánossy Gábor: T. Képviselőház! Rassay Károly igen t. barátom felszólalásával szíves engedelmével ezúttal nem foglalkozom. Az ő aggodalmait, amelyeket a tőle megszokott jo­gászi éllel adott elő, bennem is gondolatokat keltettek, én azonban ennek ellenére a javaslat időszerűségét és^ szükségszerűségét elismerem. Amiért én felszólalok, annak megvan a maga, azt mondhatnám fenségesen tragikus, vagy tragikusan fenséges oka. 1920 június 4., 1934. június 4: magyarok nagypéntekje. Ezen a na­pon azt hiszem igen t. képviselőtársaim egy pillanatot kegyeskedhetnek szentelni (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) annak a napnak, amely fordulója Szent István koronája országai meg­csonkíttatásának, amely évfordulón, minden ember, aki^ ember és magyar, egy pillanatra magába száll és emlékezik. (Mojzes János: Ugy van!) Ebben a maradék Magyarországban minden iskolában, minden társadalmi egyesü­letben, a hivatalokban megemlékeznek erről a napról. A magyar törvényhozás házában is hangozzék el egy emlékeztető, akármilyen igénytelen szó a mi nagypéntekünkről. En is azt mondom, a gambettai mondást én is alá­írom, hogy ne beszéljünk róla minduntalan, de folyton gondoljunk rá, (Magyar Pál: És -dol­gozzunk érte állandóan!) dolgozzunk érte, de egyetlenegyszer az esztendőben, ezen a napon mégis beszéljünk róla, emlékezzünk meg róla. Igen t. Képviselőház! A Napkirálynak, XIV. Lajosnak trianoni kéjlakában 1920 június 60

Next

/
Thumbnails
Contents