Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-279

32 Az országgyűlés képviselőházának 279. ülése 1934- május 17-én, csütörtökön. — ezt igénylem, erre szükség volna, ez hiányokat pótolna — a háború előtti állapotokat jogi, közjogi és közigazgatási szempontból és eltenné az új jogalkotások szerepét, fenntartaná ezt annak az új parlamentnek, amely új, becsületes, demokratikus választójog alapján tiszta választásokon megválasztott parlament lesz, mert annak volna ez kötelessége. A kivételes hatalom megszüntetését azonban — mondom — szívesen látnám és az ország is nagyon szívesen látná. A kormány és az igazságügyminiszter úr akkor írná be nevét a magyar történelembe, ha legalább ezt a keveset megtenné, ha legalább ezzel a kevéssel megajándékozná az országot, tudniillik ha megszüntetné végre a háborús kivételes állapotokat, hatálytalanítaná azokat a jogszabályokat, amelyek kizárólag és kifejezetten a háború idejére és a háború tartamára szóltak és legalább a régi állapotokat állítaná helyre, azután a továbbiakat, a későbbieket — mondom — egy új, demokratikus parlamentre bízná. De nemcsak háborús, hanem forradalmi és ellenforradalmi csökevények is zavarják a magyar életet éspedig meglehetősen fájdalmasan és nagymértékben. A miniszter úr expozéjából hiányzik mindjárt egy kiengesztelő gesztus; igaz, hogy a miniszter úr nem egyedül áll ezen a téren és elődei sem szántak ennek a kérdésnek nagy fáradságot és nem foglalkoztak, a kiengesztelődés kérdésével és politikájával, nem tették meg azt a kiengesztelődő gesztust, amelyet az ország népei 15 esztendő óta áhít és vár, és amely kiengesztelődő gesztus szerintem tar tozéka, sőt előfeltétele a« ország talpraállításának és boldogulásának. T. Képviselőház! Ezek a háborús, forradalmi és a forradalomból következő ellenforradalmi csökevények — amilyen, amint mondottam, az amnesztiahiány — még mindig fennmaradtak. Voltak bizonyos amnesztiális rendelkezések kisebb mértékben, az élet maga megoldott egy csomó problémát, mert másfél évtized nagy idő, automatikusan megoldódnak a kérdések, meghalnak emberek, letelnek büntetések. Az élet ezen a téren sokkal többet produkált, mint a kormányzat, sok kérdés megoldódott így önmagától, automatikusan, de azt a bizonyos nagy spongyát, amelyre szükség van, amelyre szükség lett volna már esztendőkkel ezelőtt, hogy letöröljék mindazokat az üldöztetési és megtorló intézkedéseket és szándékokat, amelyeket az ellenforradalom magából kiizzadt, ennek a nagy spongyának munkáját és jótékony hatását ezideig még mindig sajnálattal nélkülözzük. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) De vannak politikai, büntetőjogi és exisztenciális ilyen megtorlások is, amelyek szintén az amnesztia termékeny, meleg esőjére várnak. T. Képviselőház és t. miniszter úr, 15 esztendő nagyon hosszú idő, már majdnem történelmi távlat. Különösen napjainkban, amikor az események igen gyorsan követik egymást és amikor a történelem filmje igen gyorsan pereg, 15 esztendő igazán elég lett volna ahhoz, hogy legalább a normális állapotokat állítsuk helyre minden téren és minden tekintetben, így tehát a jogszolgáltatás és az igazságszolgáltatás terén is, ha már nem tudtunk magával a fejlődéssel és a fejlődés követelményeivel lépést tartani. Nekem az a szerény felfogásom és azt hiszem nem tévedek, hogy ebből a hiányból, ezeknek az intézkedéseknek elmaradásából megmérhetetlen kár származik magára az országra. Ez az engesztelhetetlen szellem, amely itt 15 esztendő óta terpeszkedik, tessék elhinni, nem termékeny a magyar életre, sem a gazdasági, sem a politikai, sem a társadalmi, sem a kulturális életre, sőt hátráltatja az élet fejlődését, és azt a bizonyos kibontakozást, amelyet várunk. A miniszter úr itt is egészen nyugodtan elfoglalhat egy egészen kényelmes álláspontot és mondhatja, hogy például az exisztenciális megtorlások nem tartoznak az ő hatáskörébe, hanem különböző minisztériumok, hatóságok és testületek hatáskörébe tartoznak, ámde megint arra hivatkozom, hogy az igazság legfőbb őrének volna kötelessége észrevenni ezeket a bajokat és egy igazságügyi intézkedéssel, törvénnyel, vagy más rendelkezéssel segíteni ezeken a bajokon. Még mindig vannak politikai elítéltek, még mindig vannak politikai üldözöttek, még mindig vannak a gyorsított eljárás alapján lefolytatott tárgyalások, (Farkas István: Bizony, ettől már el kellene térni egyszer!) még mindig vannak olyan tisztviselők, munkások, közalkalmazottak, akiket a forradalom után egy ad hoc-bizottság útján, vagy egészen statáriális alapon elmozdítottak állásukból, megfosztottak szerzett jogaiktól, nyugdíjuktól, mindenüktől, akiknek még mindig nem szolgáltattak igazságot, akik ma kenyér nélkül, exisztencia nélkül, éhesen, öregen, kétségbeesve várják azt a kezet, amely rajtuk segíteni hivatott. Vasutasok, postások, üzemi munkások, alkalmazottak, tisztviselők, városi, megyei, minisztériumi alkalmazottak, akiket akkor az ellenforradalom tüzében és hevében in der Hitze des Gefechtes, mondom, megfosztottak a jogaiktól és kenyerüktől. Tizenöt esztendő lehiggasztó hatásai után igazán nem kellene kántálni és kunyerálni abban az irányban, hogy legalább ezeket a dolgokat hozzák rendbe és juttassák végre hozzá ezeket a szerencsétlen szegény embereket jogos járandóságaikhoz. Marad számukra amúgy is egy nagy, fájdalmas minusz, az az elmúlt tizenöt esztendő, amely alatt őket üldözték, amely alatt nem volt keresetük, hivataluk, kenyerük, állásuk, becsületük. Atzt hiszem, tizenöt esztendő után ezt most már minden külön követelés és megjegyzés nélkül meg kellene tenni. Ami az igazságszolgáltatást illeti, én elfogadom azt, hogy Iustitia istenasszonynak elérhetetlen magasságokban kellene trónolnia. (Farkas István: Csak be van kötve

t a szeme, nem lát!) Ezt is elfogadom, csak még a gyakorlatban nem látom. Néhány tárgyalást végig is néztem és tessék elhinni, — nem akarok általánosítani — hogy vannak bizonyos politikai és világnézeti szempontok, amelyek hátráltatják az igazságszolgáltatás gépezetének kielégítő, zavartalan, zajtalan működését." Csak egyet említek. Amikor Vámbéry, volt egyetemi professzor, — illetve az én felfogásom szerint ma is jogszerűen egyetemi professzor — európai hírű tudós állott szemben Bethlen István gróf akkori miniszterelnökkel, láttam, hogy Töreky elnök ezt a kérdést hogyan tárgyalta. Valósággal arcpirító volt, hogyan hajbókolt a miniszterelnöknek és hogyan ültette le ezt az európai hírű tudóst. De van számtalan ilyen eset, amely valóban, tessék elhinni, nem szolgálja az ország érdekeit és nem válik az igazságszolgáltatás dicsőségére. Más kérdés azután a vádemelés, amelyről Györki t. képviselőtársam beszélt. Nem akarok ismételni, de megállapítom, hogy a mi tapasztalataink szerint — lehet, hogy generaliter nem így áll a dolog, de állítom, hogy