Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-285

Az országgyűlés képviselőházának 285. ülése 193 U május 29-én, kedden. 349 akik azon az oldalon vannak. Mi nem vonjuk kétségbe a t. túloldal jószándékát és hazafias meggyőződését; önök sem vonják kétségbe a miénket, csak azok a kis kívülről uszító emberek, akikre igazán nincs különös szükség a magyar politikai életben. (Gr. Apponyi György: Semmi szükség nincs rájuk!) T. Ház! Miután a legalapvetőbb kérdésekben sem a külpolitikában, sem a belpolitikában nem tudok egyetérteni a kormánnyal, és miután minden jószándéka mellett sem látom az elhatározottságot arra, hogy végre nagy léptekkel — de nem olyan apró lépésekkel, amelyeket csak egy sokkal jobban kiegyensúlyozott társadalomban lehetne elviselni, aminő pl. az angol társadalom — haladna az ország gazdasági, szociális 'megreformálása felé, és egy új nagyobbszabású külpolitika felé, sajnos, nem vagyok abban a helyzetben, hogy az appropriációs törvényjavaslatot megszavazzam. (Élénk helyeslés és éljenzés a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Dénesfay-Dinich Ödön jegyző: Keisinger Ferenc! Reisinger Ferenc: T. Képviselőház! Wolff Károly képviselő úr volt szíves kifejteni azt a gondolatát, hogy a katolicizmusra szükség van Európában, mert a katolicizmusnak Európa helyes alakulása szempontjából — nem szószérint adom vissza azt, amit a képviselő úr mondott — még nagy szerepe lesz a történelemben. Nem szállok vitába magával ennek a kijelentésnek a lényegével, mindössze csak egy megjegyzést vagyok bátor hozzáfűzni. Nevezetesen azt a megjegyzést fűzöm hozzá, hogy Wolff Károly képviselő úrnak, mint a magyarországi katolicizmus egyik elismert reprezentánsának jó lenne figyelmeztetni az illetékes katolikus köröket arra, hogy a katolicizmusnak uemcsak szerepe lehet Európa helyes kialakulásában, hanem egészen bizonyosan kötelességei is vannak a mai időkben. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) Ezeket a kötelességeket azonban nem mindig teljesítette.' Amennyiben Wolff Károly t. képviselőtársam ebben a kérdésben némi tévedésbe fog esni, azt hiszem, ennek oka az lesz, hogy a katolicizmus nem mindig állott a helyén, amikor helyén kellett volna állnia. Magam is katolikus vagyok, éppen azért tudom ezt. Ennek igazolására legyen szabad csak egyetlenegy látszólagos kis kérdésre rámutatnom, amely azonban nem is annyira katolicizmus, mint inkább a mi katolikus köreinknek a mentalitására vet éppen elég fényes világot. 1919 óta, tehát kemény 15 év óta halljuk, hogy ebben az országban a katolicizmlus, a keresztény kurzus van uralmon. Ezzel szemben ebben a katolikus többségű országban, ebben a keresztény országban a vasárnapi munkaszünet még ma sincs törvénybe iktatva. (Egy hang a baloldalon: Elég sajnos!) Mondom, ez látszólag aprólékos kérdés, de alapjában véve igen súlyos. Ha egy vallási gondolat, amikor uralmon van s ilyen súlyos, alapvető hibába esik, ezeket a kérdéseket sem tudja megoldani, nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy ennél sokkal nagyobb kérdések megoldását hogyan vállalhatná magára. Ez alkalomból felhívom az igen tisztelt miniszterelnök urat, mint nem katolikus embert hasson oda, hogy ebben az országban ez a — mondhatnám — megszégyenítő állapot végre szűnjék meg. Méltóztatnak tudni, hogy egy idevonatkozó kormányrendelet azt tartalmazza, hogyha a vasárnapi munkaszünet kérdésében a kereskedők 75%-a óhajtja az üzletek bezárását, akkor azt az elsőfokú iparhatóság elrendelheti. E körül évek hosszú sora óta kemény marakodások folynak, mert ezt megvalósítani csak a vidéki nagyobb városokban lehet, a vidéki nagyobb városok kereskedői pedig azt mondják: lehetetlen, hogy —nem tudom— Pécsett,Miskolcon, Debrecenben bezárva legyenek az üzletek vasárnap, amikor a körülöttük lévő falvakban és kiseob városokban nincsenek bezárva, tehát számukra óriási konkurrenciái jelentenek. Ma már tehát vallásí'elekezeti különbség nélkül követelik az érdekeltek, hogy a vasárnapi munkaszünet törvénybe iktattassék, máskülönben ebben a keresztény világban eme fennálló miniszteri rendelet ellenére még az idők végtelenségéig sem lesz meg a vasárnapi munkaszünet. Ezzel kapcsolatban ezt óhajtottam elmondani. Most méltóztassék megengedni, — talán ismétlésbe is fogok bocsátkozni — hogy egy állandóan napirenden lévő kérdéssel foglalkozzam. Amióta a miniszterelnök úr kormányzását megkezdette, állandóan azt csinálja, hogy egyszer meghúzza felettünk a harangot, máskor becsomagol bennünket, aztán elmerít bennünket és nem tudom, hogy a következő alkalommal milyen technikus terminust fognak, nem tudom, a sajtófőnökségen, vagy a miniszterelnökségen kitermelni arravonatkozólag, hogy a szociáldemokratákat, '• a szociáldemokráciát elmerítsék, víz alá tegyék, talán úgy, amint Wolff Károly képviselőtársam tetté, percek alatt a kapitalizmussal együtt lenyeljenek. Ezelőtt néhány^ perccel az egyik t. képviselőtársam baráti jóindulattal figyelmeztetett bennünket, hogy^ vegyük revízió alá a nemzetköziség kérdésében elfoglalt álláspontunkat; ha élni, ha szerepelni akarunk, ha a jövőben is itt akarunk lenni, akkor vegyük komolyan ezt a baráti figyelmeztetést és a nemzetköziségben elfoglalt álláspontunkat revideáljuk. Ennél a kérdésnél hadd mondjam el én is, ennek a Háznak egyik szerény tagja, a magam véleményét. En azt mondom, hogy ennek a kérdésnek eldöntésénél elsősorban el kell dönteni, hogy mit értünk hazafiság alatt. Ha a hazafiságot úgy értelmezzük, hogy az ebben az országban pár ezer ember zsebérdekét szolgálja, akkor én nem vagyok hazafi, akkor a hazafiságot ezennel ünnepélyesen megtagadom. De ha a hazafiságot úgy értelmezzük, hogy csináljunk mindent úgy, hogy az ország egész népének, mindenkinek az érdekeit szolgáljuk, akkor sem bennem, sem elvbarátaimban semmi hibát találni nem lehet, akkor mi száz százalékig hazafiak vagyunk és egész bátran merem állítani, hogy elsősorban mi vagyunk hazafiak, mert ez a párt velem együtt sohasem volt hajlandó arra, hogy egy szűkkörű osztálypolitikát valljon és csináljon. Amióta ide a lábunkat betettük, mindig az ország egyetemes érdekeit szolgáljuk, (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) osztályra való tekintet nélkül. Amennyiben azután osztályharc van; azt nem mi kezdtük, azt a kapitalizmus szülte és mi az osztály harcot kénytelenek vagyunk felvenni, mert létérdekünkről van szó. Itt felteszem a kérdést, elsősorban a miniszterelnök úrhoz és mindazokhoz, akik vele ebben a kérdésben egyetértenek. Tegyük fel, hogy a szociáldemokrata párt ki fosrja mondani, hogy mától kezdve nem nemzetközi szociáldemokrata párt, hanem magyar szociálde-