Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-285

Az országgyűlés képviselőházának egész évi jövedelme összevéve 174 millió pengő, lia tehát számításba vesszük, hogy ez az 55U.U00 fónyi mezei munkás családtagokkal együtt im­már bizonyára megközelíti a másfélmillió lel­ket, kiderül, hogy Magyarországon másfélmil­lió léleknek van 174 millió pengő jövedelme. A statisztika becslése szerint a közülük való 5 tagú családoknak átlag 300—350 pengő az évi jövedelme, ugyanakkor, amikor a nemzeti jöve­delemből ilyen óriási részt vesz ki magának a nagy jövedelem. Megengedneti-e ezt magának Csonka-Ma­gyarország?; Megengedheti-e magának Csonka­Magyarország azt, hogy olyan árpolitikát foly­tasson, amely állandóan, esztendők óta szivaty­fcyuzza ki a földből, nem a jövedelmet, hanem a vagyont? Megengedhet-e magának az ország ilyen agrárollót, amelynek nyílása nem csök­kent, amióta Gömbös _ Gyula van a kormány éiénf Megengedhet-e magának olyan agrárpo­litikát, amely elsősorban a kisemberekre sú­lyosbodik?; Megengedheti-e azt, hogy az egy­holdas kisgazdának, vagy a félholdas zsellér­nek összjövedelme 30 pengő legyen, amennyi az évi adója? Megengedhet-e magának ilyen hallatlan, az európai viszonyok között egyene­sen páratlan jövedelemmegoszlást, amelynek számadatait most említettem? Kérdezem a t. Házat: mit tett a kormány ennek az igazságta­lan és elviselhetetlen jövedelemmegoszlásnak valamiképpen való megreformálására, amely jövedelemmegoszlás elsősorban a mezei és ipari proletariátus ellen és egyáltalában a vagyon­talanok és kisvagyonuak ellen érvényesül?' (Kabók Lajos: Egy lépést sem!) Itt állunk egy rossz gazdasági termés kü­szöbén. Kérdezem tehát: ha a kormány jobb ter­més mellett sem tudott igazán gondoskodni a proletariátusnak erről a szörnyű számáról, amelyet Magyarországon hárommillió lélek képvisel, mit fog tenni most azok mellett az el­vek mellett, amelyeket a pénzügyminiszter úr­tól is hallottunk és amely elveknek egyik leg­fontosabbika az, hogy nincs pénzünk beruhá­zásokra? Hogyan gondolja a kormány a segít­séget? Az én szerény megítélésem szerint eze­ken a dolgokon részletjavításokkal segíteni nem lehet. Végre-valahára rá kell, hogy jöjjön a tisztelt kormány és a tisztelt túloldal arra, hogy a birtokmegoszlás igazságtalansága és elvisel­hetetlen, antiszociális mikéntje (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) a középpontja minden magyar bajnak és ez az a pont, ahol a gyógyí­tást is el kell indítani. Beszélünk itt az egykéről. Nagy örömmel hallottam, hogy a belügyminiszter úr is min­dent meg akar tenni az egyke leküzdésére. De kérdezem, van-e a belügyminiszter úrnak elég pouvoir-ja, megvannak-e a kellő eszközei ennek a roppant súlyos problémának megoldásához? Az egyik oldalon azt szokták mondani, hogy az egyke egyszerűen gazdasági kérdés, a másik oldalon sokkal többen erkölcsi sínekre vetítik ezt a problémát, holott ez egyszerre gazdasági és morális kérdés és gyökere mégis gazdasági. Mert igaza van Mojzes János tisztelt barátom­nak abban, hogyha ma éppen a Dunántúlon erősödött meg az egyke és lett nemzeti beteg­séggé, a főokot feltétlenül abban kell keresni, hogy ezeket a kis magyar falvakat, ezeket a kis, volt jobbágyközségeket, ahol a jobbágyok annakidején átlagban 40 holdacskát kaptak, beleékelték az óriási latifundiumokba és ezek a kis falvak tudták, hogy a latifundiumból nem lehet semmit elvenni, tudták azt, hogyha sza­porodik a lakosság, akkor a következő eszteu­É8B. ülése 19$ À május 29-én, kedden. 347 dőkben a 40 hold leolvad 20-ra, 10-re, 5-re és nincs hatalom, amely őket ismét emberi élet hez, emberi életnívóhoz hozzásegítse. Fojto­gatva erezték magukat a latiiunuiumok köze­pén ós elsősorban ezért, másodsorban pedig azért, mert a 67-es korszakban olyan iskola­politika folyt, amely nem adott módot arra, hogy annak a 40 holdas falusi kisgazdának négy fia közül legalább egy elmenjen hivatal­noknak, fellépjen a középosztályba, nem volt módjuk gazdasági terjeszkedésre. Pedig nyil­vánvaló dolog, hogy minden gazdálkodó egyén­ben — akár iparos, akár kereskedő, akár gazda az illető — benne kell lennie a terjeszkedés vá­gyának, ennek a terjeszkedési vágynak kielégí­tésére, sőt még a meglevő vagyon megtartására sem volt meg a lehetőség, ha erősen szaporodik a lakosság. Nem volt meg abból a két okból, amelyet hangsúlyoztam. Meg kell tehát látnunk ezeket a gazdasági gyökereket. Ha a miniszterelnök úr valóban fajvédő politikát akar csinálni és ha a bel­ügyminiszter úr valóban meg akarja menteni a pusztuló dunántúli magyar népet és egyálta­lán azt a népet, amelyet fojtogat a nagybirtok, itt az ideje ma, amikor a nagybirtok amúgy sem tud úgy gazdálkodni, hogy igazán rentá­bilis lehessen, el van adósodva ő is, hogy végre valahára a telepítést egy hatalmas földbirtok­reform gondolatába és tervébe ágyazzuk bele, (Helyeslés és taps a bal- és a szélsőbalolda­lon.) mert földbirtokreform nélkül ugyanis a telepítés nem ér semmit. Az az érzésem, hogy sokszor azért beszé­lünk telepítésről, mert nem merünk és nem akarunk földbirtokreformról beszélni. Itt első­sorban földbirtokreformra van szükség és ezzel várni nem lehet. Ha mi a magyar népet meg akarjuk men­teni, akkor pár év alatt meg kell valósítani ezt a nagy birtokreformot és hozzá kell idomítani a magyar birtokmegoszlást az általános euró­pai birtokmegoszláshoz nemcsak azért, hogy kifelé is erőnk legyen, hogy kifelé is meg le­gyen a magyar életnek az a sugárzó szuggesz­tiója, amely tmegvolt a középkorban és meg­volt, amíg önálló magyar birodalom voltunk, hanem azért is, mert elviselhetetlen, hogy 8V2 milliónyi lakosságunkból 3 millió proletár le­gyen. Ezt még Anglia sem tudná elviselni, ahol az ipari munkásság aránytalanul ragyogó helyzetben van. A proletariátust nem szocia­lista értelmezésben mondom, hanem abban az általánosabb értelmezésben, amely elhagya­tottságot, vagyontalanságot, gazdasági eszköz­telenségét, védtelenségét jelent. Ebben az érte­lemben hárommillió proletárt, hárommillió koldust nem bír el Magyarország. Ha revíziós politikát csinálunk és nagy külpolitikát akarunk csinálni, akkor adjunk módot arra, hogy a magyar nép valóban ma­gáénak érezze ezt az országot, ezt az államot és a maga nagy belső erejét kifejthesse. Lehe­tetlenség, hogy 300 pengős évi keresettel öttagú családot fel lehessen nevelni. Sőt, tovább me­gyek: azt hiszem, ezek a statisztikai adatok még nem is eléggé precízek, talán túlságosan optimisták, mert tudok százával olyan lét­minimumot, ahol 60 pengőből él meg egy csa­lád egész esztendőn keresztül. (Kabók Lajos: Szörnyű tragédia ez! — Reisinger Ferenc: Hol van az a sokat hangoztatott hazafiság? — Egy hang a jobboldalon: Nem mondták mea teg­nap! — Reisinger Ferenc: Majd megkérdezem! Maid kiugratom a nyulat a bokorból!) T. Ház! Méltóztassék megengedni, hogy né-

Next

/
Thumbnails
Contents