Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-284

314 Az országgyűlés képviselőházának , denkit, mert nem hinném, hogy ne lett volna az életben valami tudomása arról, hogy azok a munkások milyen szomorú sorsban vannak, és ez egy ilyen megemlítés által ne jutna eszébe. A tégla- és agyagárugyárak munkásainak sorsa igazán nem emberi. Nem kellene-e az ő — mondhatnám — állati sorsuknak a kormány részéről azt az intézkedést kiváltania, hogy megszüntesse ezt ;az embert megcsúfoló állapotot. A téglagyári munkások lakóhelyeit tessék megvizsgálni. Odúkban laknak. (Vázsonyi János: Borzalom!) Nem is tudom, minek nevezhető üregekben laknak összezsúfolva, mert emberi lakásnak nevezni nem lehet ezeket. Es a munkabérek, amelyeket kapnak! Egész téglagyári családok dolgoznak együtt, apa,^ anya, egy-két-három fiú, mind dolgozik és hármanöten nem képesek egy héten annyit megkeresni, hogy a legprimitívebb táplálkozásukat, a legprimitívebb ruházkodásukat tudják belőle fedezni. Ezzel egyidejűleg lehet beszélni az építőipara munkásság türheteten helyzetéről. Ezt bizonyítja az elmúlt év őszén lezajlott nagyarányú sztájkmozgalom, amelynél azután, amikor a sztrájk kitört, elismerték a munkáltatók is, hogy igazuk van a munkásoknak, mert az építőiparban kiváló kőmíveseknek és egyéb értékes szakmunkásoknak magas fizetés volt az óránkinti 50—60 fillérnyi kereset. Lehet ebből megélni, lehet ebből családot fenntartani, lehet ebből a közgazdasági élet vérkeringését frissíteni, eleveníteni? T. Képviselőház, azt hiszem, nem kell sokat bizonykodnom, ha azt mondhatom, hogy nem. Es aki azt hiszi, hogyha múlt év őszi .sztrájkmozgalom most már végleg rendezte a dolgokat, az nagyon téved, mert ez az iparág már is vajúdik, és az építőiparban foglalkoztatott vasipari munkásság éppen az elmúlt héten tartott nyilvános gyűlésen állapította meg, hogy tűrhetetlenek a béreik és határozta el azt, hogy mindent elkövet ezeknek a megváltoztatása érdekében. Ha ez a munkáltatók közös megértésével nem megy, akkor ismételten munkabeszüntetési folyamat lesz, s amikor ez meglesz, majd elismerik a munkáltatók, hogy a munkásoknak igazuk van, mert tényleg a megélhetést nem biztosító munkabérek vannak. Az építőiparnál pedig igen fontos volna a munkabérek komoly rendezése, mert köztudomású, hogy ez kulcsipar és körülbelül 40 iparágat foglalkoztat. Ennyi munkáskatergóráának megélhetése, keresete, munkaviszonya nyerhetne tehát rendezést, ha a kormány ebbe a kérdésbe komolyan beletekintene, nem is beszélve arról, hogyha az építőipari munkásság rendezett viszonyok közé jut, akkor az a 40 iparág további iparágakat is foglalkoztat, mert aki dolgozik, az fogyaszt, az vásárol élelmiszert, ruhát, az fizet lakbért, az nem teszi takarékba a pénzét, hanem elkölti, szükségleteit szerzi he, tehát újabb iparágaknak juttat foglalkozást. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) T. Ház! Beszéljek talán a bányamunkásság sorsáról, amely egyike a legnehezebb és legveszedelmesebb munkát végző munkáskategóriáknak. A Legpéldátlanabbul zsákmányolja ki ezeket a munkásokat a bányakapitalizmus. A kormány állandóan, évről-évre rendszeresen nagy rendeléseket juttat a bányaiparnak, de egyetlen alkalommal sem gondoskodik abban az irányban, hogy vájjon a bányaipari kapitalizmus milyen keresetet juttat a munkásoknak, vagy hogy milyenek ott a munkások h> ülése 193-b május 28-án, hétfőn. munkaviszonya. Hogy milyen a munkások keresete a hányaiparban, elég, ha csak annyit mondok, hogy a bányamunkások havonkint 60—70—80 pengő fizetést kapnak. Ez beszédes bizonyítéka annak a nyomorúságnak, amelybe ez a nehéz és veszedelmes munkát végző munkásság van. Ezeknek a tűrhetetlen viszonyoknak megváltoztatására vagy megjavítására igen komoly lehetőségei volnának a kormánynak, csak szembe kellene szállni a bányakapitalizmus hatalmasaival és rá kellene őket kényszeríteni arra, hogy a rendelések ellenében biztosítsanak a munkásoknak olyan keresetet, amelyből magukat és családjukat fenn tudják tartani. A sokszorosrtóiparban, helyesebben talán úgy mondhatnám: a nyomda- és könyvkötőiparban van ugyan megállapodás a munkás és munkáltató érdekeltség között, egy úgynevezett árszabály szabályozza a munkabéreket, a munkaidőt és általában a munkaviszonyt, de ennek ellenére nem csekély számban akadnak úgynevezett ár szabály ellenes üzemek, amelyekben lényeges számú munkásság dolgozik, végzi munkáját az árszabályon alul és rontja azoknak helyzetét, akik tulajdonképpen árszabály mellett dolgoznak. Ezt nem volna szabad megtűrni, a kormánynak és a törvényhatóságnak ebbe is bele kellene avatkoznia, de sajnálattal nélkülözzük ezt a beavatkozást. Ami a papírgyártóipart illeti, akinek volt alkalma egy papírgyár kereseti viszonyaiba beletekinteni, az elképed, hogy milyen munkaidő és munkabérek mellett alkalmazzák ebben az iparban a munkásokat. Alig lehet erre kellő jellemző szót találni, mert ez még a kizsákmányolás szót is messze túlhaladja. A bőripari munkásság munkabárnívója és munkaviszonya is odasorakozik a többi elnyomott, alacsony munkabér és rendezetlen munkaidő mellett dolgozó munkáséhoz. Az a cipőipari sztrájk, amely a közelmúlt hetekben lezajlott és hatalmas tömegeket sodort ki a műhelyekből az utcára, szintén heszédes bizonyítéka annak, hogy a cipőiparban milyen gyalázatos sorsuk, keresetük van a munkásoknak, mert ez a sztrájk, amely bizonyos eredménnyel lezajlott, korántsem teremtett olyan állapotot a cipőmunkások részére, amely megnyugvást és megelégedést kelthetne. Vagy beszéljünk az ^ élelmezési munkások nyomorúságáról, a kávéházi, éttermi, szállodai munkásokról, akiknek borravaló vagy százalékrendszer-mozgalma most zajlott le, de eredményre nem jutott, (vitéz Bajcsy Zsilinszky Endre: Európa első pincére a magyar!) Akik ezeket a mozgalmakat figyelemmel kísértek, megtudhatták, hogy milyen elviselhetetlen helyzetben vannak azok, akik becsületes munkájuk után a fogyasztó könyörületességére, jóakaratára, borravalójára vannak utalva (Büehler József: Szégyen és gyalázat!) és munkájuk után becsületes, önérzetes munkabért nem kapnak. A vasipari munkásság szerteágazó bérei, a hatalmas gépipari munkáltatók túlkapásai már igen-igen sokszor harcba kényszerítették a szakma munkásait és amint már bevezető szavaimban mondottam, ha a kormánynak volt is beavatkozása, az nagyon későn jött és ha későn is jött az a beavatkozás, nem volt olyan, amely a munkaadót eltérítette volna azoktól az elgondolásoktól, amelyek a munkásokat harcba vitték. Ezt az alkalmat fel akarom használni