Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-283

258 Az országgyűlés képviselőházának 2< fizetett és készen is volt az adójával. A lakibére —• szoba-konyhás lakást veszek alapul — heti 2'50 koronától 5 koronáig terjedt. Ezzel szemben nézzük meg ma ugyanennek a munkásnak a helyzetét. Azt látjuk, hogy egy heti 32—34 pengőt kereső munkásnak kereseti adója 20 fillér, kereseti különadója 56 fillér, rokkantadója 4 fillér, egyházi adója 20 fillér hetenként. Ez összesen 100 fillér, tehát egy pengő. Azért a gyönyörűségért, hogy egy férges egyszoba-konyhás lakásban lakhatik, ma hetenként 8—10 pengőt kell fizetnie a munkásnak, amely összegnek — mint tudjuk — úgyszólván majdnem a fele adó. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ma egy 32—34 pengős keresettel bíró jobb ipari munkás hetenként egy teljes napot kénytelen dolgozni f csak azért, hogy megfizesse közvetlen adóját és azt az adót, amely a házbér révén rászakad. Nem is beszélve arról, hogy az adózás nemcsak abból áll, hogy megfizeti a kereseti adót, meg a külön keresetiadópótlékot, hanem ezenkívül súlyos adókat kell fizetnie mindennek ,az árában, amihez csak hozzányúl. Ha beletesz egy kockacukrot a kávéjába, a cukorért kilogrammonként 54 fillér adót kell fizetnie, ha egy kilogramm kenyeret vásárol, 9 fillér, ha egy kiló lisztet vásárol, 7 fillér adót fizet. Ha kávét vásárol, horribilis adót kell fizetnie, ha egy kilogramm petróleumot vásárol, 19 fillér adót fizet. Nem túlzok tehát, ha azt mondom, hogy a közvetett és közvetlen adókat összeadva a munkás keresetének 40%-át adóban fizeti el. . De ez a magas adózás nemcsak abban nyilvánul meg, hogy ma a munkás közvetve és közvetlenül nagyobb adóterheket kénytelen viselni, mint a háború előtt, hanem megnyilvánul abban is, hogy miután az iparosok, kereskedők és gyárosok is nagyobb adót kénytelelenek fizetni, ez az áru árában mutatkozik meg, úgyhogy ma a munkás ruházata, lakása, bútora, minden szükséglete, amit vásárolni kénytelen, lényegesen drágább, mint a békében volt. A mi magyar munkáltatóink állandóan az árindexet nézik és azt állítják, hogy az lényegesen alacsonyabb ma, mint a békében volt, a munkabérek pedig magasabbak a békebelieknél. Ezért azután — de még másfelől a konjunktúra rosszasága is lehetőséget ad nekik erre — igyekeznek a munkabéreket leszorítani. Az utóbbi 5 esztendőben az ipari munkások, a bányamunkások s általában az iparossegédek munkabérei körülbelül 40%-kai csökkentek. Ezzel szemben adóterheik semmivel sem csökkentek s házbérterheik is csak fillérekkel, ha csökkentek, mert hiszen a házbér a szoba-konyhás lakásoknál alig csökkent. Inkább a 2—3 szobás lakásoknál csökkent a házbér, ezeket a lakásokat pedig — sajnos — az ipari munkás magának nem bérelheti. így tehát ma a munkásság lényegesen rosszabbul él, mint élt a háború előtt és nem is gondolhat arra, hogy az elkopott bútor, az elnyűtt fehérnemű, ruha, lábbeli pótlásáról gondoskodjék. Sőt hova-tovább a munkásság táplálkozása is olyan rossz lesz, hogy még a munkánál elfogyasztott munkaerőt sem tudja majd pótolni. Szerintem rossz szolgálatot tesznek a kapitalista rendszernek azok, akik az ilyen állapotokat előidézik. Én nem vagyok kapitalista beállítottságú ember; én nagyon kevés fantáziával sokkal jobb gazdasági és társadalmi rendszert is el tudok képzelni, mint a kapitalista gazdálkodási rendszert. En nem is védem a kapitalista gazdálkodási rendszert, hanem min?5. ülése 193

h május 25-én, pénteken den cselekvésemmel, minden törekvésemmel oda akarok hatni, hogy mielőbb szűnjék meg, mert éppen ez a rendszer az, amely alatt a munkásság a legborzalmasabb nélkülözéseket kénytelen kiállani. De azoknak, akik a kapita«. lista gazdasági rendszert velünk szemben nemcsak szavakkal, hanem a fegyverek erejével védik, mégis csak gondoskodniuk kellene arról, hogyha már egy rendszert védnek, akkor tegyék azt elviselhetőbbé azok számára, akik sokkal többen vannak, mint azok, akik ennek a kapitalista rendszernek a haszonélvezői. A. munkásságnak, a dolgozó nóprétegeknek általában, ebből a kapitalista gazdálkodási rendszerből, amelyet a túloldalon a miniszter* elnök úrtól kezdve végig, annyit dicsérnek, csak nyomorúság, szegénység és inség fakad, nem szabad tehát csodálni, ha a munkásságban mindjobban felgyülemlik az elkeseredés ez ellen a gazdasági rendszer ellen, amely még azt sem teszi lehetővé számára, hogy nehéz, fáradságos munkája mellett elhasznált erejét pótolja, hogy gyermekeit rendesen nevelje, s amelyben nem tud nekik rendes lakást juttatni, nem tud nekik rendes ruházatot szerezni, nem tud öreg napjaira öt fillért félretenni. Nincs még Európában — talán egy-két balkán államot kivéve — ország, amelyben az ipari munkásság, a gyári munkásság, a bányamunkásság öreg napjaira olyan kilátástalan helyzetet találna, mint éppen nálunk, Magyarországon, ami — ismétlem — annak következménye, hogy az adóterhek nagysága folytán a munkásság kereseti lehetősége, illetőleg a munkásság élettartása rohamosan csökken. Ezen az állapoton kellene segíteni. Ha a miniszter úr azt gondolja, hogy ez.t a kapitalista rendszert meg tudja menteni azzal, hogy fokozottabb takarékosságra inti a lakosságot, akkor azt ajánlom a pénzügyminiszter úrnak, hogy kezdje meg előbb a saját politikájánál, csináljon olyan pénzügyi politikát, amely lehetővé .teszi a lakosság túlnyomó részének a takarékosságot. Ma még a rendes, európai értelemben vett életet sem biztosít ez a gazdasági rendszer, nem hogy a munkásság takarékoskodni tudjon. A takarékosságnak, a tőkeképződésnek tehát ott kell kezdődnie a kormánynál: csökkentsék az igényeket s vállaljanak azok a társadalmi rétegek, amelyek még bírják, az államháztartás gondjaiból nagyobb részt maguknak s akkor a többségnek jut anynyi, hogy ímeg tudjon élni, talán még annyi is, hogy tudjon takarékoskodni. Azért ,a gyönyörűségért azonban, bogy ebben az országban élek, szenvedek, hogy annyit sem kereshetek, amennyiből ruházkodni tudjak, hogy jóllakjak és azonfelül nekem mint polgárnak még azt is előírják, hogy mit szabad a moziban néznem, imit szabad olvasnom, mit szabad hallgatnom a dalárdától, ezért a gyönyörűségért igazán nem érdemes dolgoznom és nem érdemes lelkesednem. Túlzás volna részemről azt állítani, hogy csak az ipari munkásság, általában a munkásság van ilyen krudélis rossz helyzetben. A magánalkalmazottak, tehát a középosztálynak egy igen tekintélyes és igen értékes rétege, a szabad foglalkozásúak, imajdnem ugyanolyan helyzetben vannak, mint a munkásság. Itt a mi adórendszerünk dicsőítésére meg kell mondanom valamit. Valamikor minden magánalkalmazott boldog volt, ha pár százalékkal javították a fizetését. Ma oda jutottunk, hogy a magánalkalmazottak tiltakoznak a fizetésjavítás ellen. Tiltakoznak azért, mert a mi