Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-283

Az országgyűlés képviselőházának 28 nem szolgálják egy pénzügyminiszter népszerűségének szempontjait, de elkerülhetetlen, sőt az én meggyőződésem szerint túlkevés intézr kedés ahhoz, hogy az államháztartás egyensúlyának helyreállításához vezessen. Az, hogy most odáig eljutottunk, hogy az államháztartás előirányzott deficitje 66 millió pengőt tesz Iki és tudjuk, hogy ennek a 66 millió pengőnek egy jelentékeny része — amelyet nem tudok most felbecsülni, de lehet, hogy 60—70%-a — nem fog mint pénztári deficit jelentkezni, mert hiszen a külfölddel szemben a pénztárjegyek letétele által szál válj a magát az állam a külföldi adósságok kamatszolgálata alól, tehát végeredményben 20, vagy 25 millió pengő valóságos pénztári deficit fog jelentkezni. Ezt a közvetlenül megelőző évek súlyos deficitjeivel szemben lényeges javulásnak tekintem, de mégis azt kell mondanom, hogy nem lehet ennél a pontnál sem megállani és nem lehet belenyugodnunk semmiképpen abba, hogy államháztartásunk még mindig deficittel záródjék ugyanakkor, amikor viszont olyan közterhek nehezednek az állam polgáraira, az összes termelési ágakra, amelyeket valóban minden túlzás nélkül elviselhetetleneknek kell mondani, olyan elviselhetetleneknek, hogy ezek mellett a közterhek mellett minden termelési tevékenység fellendülése kizártnak tekinthető. Az igen t. pénzügyminiszter úr legutóbbi beszédében tudományos és inkább elméleti alapon vitába szállt azokkal, akik a nemzeti jövedelemmel szembeállítják az állam és az autonómiák kiadásainak együttes összegét és az arányszámot számítják ki vagy a nemzeti jövedelem és a közszolgáltatások vagy a nemzeti jövedelem és az állam, meg az autonómiák költségvetésének kiadási oldalai közt. Nem akarok ezekbe az elméleti fejtegetésekbe ilyen rettenetesen rövid idő mellett belebocsátkozni, de azt mondom, hogyha eldöntetlenül is hagyjuk azt a kérdést, vájjon valóban abból fizetődnek az adók és a közszolgáltatások, amit nemzeti jövedelemnek nevezünk vagy nem, mindenesetre el kell fogadnunk azt, hogy igen jellegzetes, ha valamely ország nemzeti jövedelmének összegét, mint független tételt, szembeállítjuk viszont^ azzal az adóteherrel, amely az ország polgárait terheli. Ebből a szempontból meg kell mondani, hogy hiteles statisztikai adatok tanúságai szerint és mindannyiunknak közös érzése szerint is alig lehetséges országot elképzelni,^ ahol ez^ az arányszám nemzeti jövedelem és a polgárságot terhelő közterhek közt annyira kedvezőtlen volna, mint nálunk. Tyler legutóbbi jelentésében is kidomborodik az, hogy a nemzeti jövedelem 50%-kal csök-' kent ugyanazon idő alatt, amely alatt az államháztartás 'kiadási oldala 30%-kai csökkent, de még inkább hivatkozhatom a Statisztikai Hivatal egy kitűnő fiatal tagjának, Hajdrik Sándornak ebben a tekintetben a Közgazdasági Szemlében megjelent nagyon részletes statisztikai tanulmányára, amelyből idézni akarom azt, hogy szerinte az adóteher hány százaléka a nemzeti jövedelemnek az egyes országokban. Az ő adatai szerint ez úgy alakul, ihogy az Egyesült Államokban 10%, Franciaországban 20%, Angliában 22%, Ausztriában 23'3%, Magyarországon pedig 29'6% ez az arányszám és az általa megemlített országok közül egyetlenegy sincs olyan, amelynél ez a százalék olyan magas volna, mint nálunk. KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XXIII. ?. ülése 193% május 25-én, pénteken 239 Milyen következtetést akarok ebből levonni? Mint közgazdának, ha tisztán közgazdasági szempontból venném a kérdést, természetesen teljes brutalitással kellene követelnem, hogy minden körülmények között csökkenteni kell az állami kiadásokat arra a pontra, hogy ne csak a mutatkozó deficit tűnjék el, hanem azonkívül a közterhek szálljanak le olyan színvonalra, amely az állam polgáraira és a nemzeti termelésre nézve elviselhető. De kénytelenek vagyunk abba a bizonyos kompromiszszumba bocsátkozni, amelyet az élet valóban í előír, mert hiszen egy pillanatig sem kell kételkedni abban, hogy az a pénzügyminiszter, aki ebben az abszolút irányban akarná keresni a. megoldást, ennek az elvének egyszerű deklarálása után 24 óra múlva már nem volna pénzügyminiszter. En őszintén bevallva, az ország igen nagy veszteségének tartanám, ha a jelenlegi pénzügyminiszter úr ebből a ránézve rettenetesen terhes misszióból ilyen módon ki tudna menekülni és megint abba a helyzetbe jutnánk, hogy olyan pénzügyminiszterekkel találkoznánk, akik csak a politikai szempontokat, nem pedig a közgazdaságiakat érvényesítik. Mégis azt kell mondanom, hogy erősebb ütemre van szükség ennek az egyensúlynak a helyreállítása érdekében, erősebb ütemre az államháztartás egyensúlyának és az állampolgárok adózóképességének helyreállítása érdekében. Mégis csak lehetetlen, hogy nyugodtan eltűrjük és fenntarthatónak gondoljuk azt a tényt, amelyre ugyancsak a Hajdrik-féle tanulmány hivatkozik, hogy míg békében Magyarország 132 lakosára esett, addig most 70 lakosára esik egy-egy állami alkalmazott. Nem is beszélve a nyugdíjterhek rettenetes emelkedéséről, azt kell az embernek megállapítania, hogy az állami tisztviselők többlete, tehát az az állami alkalmazott, aki a békebeli létszámon felül működik, nem ahhoz járul hozzá, hogy a többi állampolgár hatóságoknál elintézendő dolgainak elintézését és lebonyolítását elősegítse, hanem ellenkezőleg ahhoz járul hozzá, hogy megnehezítse az állampolgárok életét, megnehezítse a nemzeti termelést ' az olyan bürokratikus 'apparátus felduzzasztása folytán, amely, eltekintve az áldozatoktól, amelyeket pénzügyileg követel, az ügyek elintézésében rettenetesen súlyos hendikepet is jelent mindnyájunkra nézve. Nagyon szomorúan hallottam a belügyminiszter úr itt elhangzott beszédéből, mintha az a különben sem túlságosan gyors tempó, amelyet a közigazgatás racionalizálása terén a kormány eddig követett, az általa bővebben nem jelzett nehézségek folytán még lassúbb irányt követne a jövőben. Nekem, mióta a mi állami és autonómiai bürokratikus apparátusunk túlméretezettsége arra a pénzügyi katasztrófára vezetett, amely 1931-ben kibukkant, kezdettől fogva az volt az abszolút meggyőződésem, hogy ezeken a hajokon másképpen úrrá lenni nem lehetséges, mintha egész közületi apparátusunkat lényegesen leépítjük. Magam is rendkívül sajnálom ezt, de az a meggyőződésem, 'hogy ez másképpen nem történhetik, mint a hatalmak koncentrálása, az autonómiák lebontása, az egész apparátusnak állami irányításba vitele, centralizálása útján. (Rassay Károly: Az á bürokrácia: a centralizálás!) Az a bürokrácia, ez kétségtelen és roppant szomorú, hogy az a bürokrácia, de még mindig "inkább egy, mint két, vagy három bürokrácia 35