Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-282

Az országgyűlés képviselőházának 282. ülése 193L május 2U-én, csütörtökön 167 menjen más pályára. Méltóztassanak megmondani, melyik pályára menjen? Az ügyvédi pályára menjen, a mérnöki pályára menjen, vagy sehova se menjen, vagy kubikos földmunkásnak menjen? Hiszen már itt is túl vagyunk azon a határon, amelyre azok, akik ezt az elvet vallják, azt mondják, nogy sokan vagyunk. Ezt a megállapítást azonban én nem írom alá. Szerintem nem vagyunk sokan sem orvosok, sem egyéb magyarok, sőt kevesen vagyunk. (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.) Hiszen ezeresztendős történelmünkben mindig az volt a tragédiánk, hogy kevesen voltunk magyarok. Mert Madách az általa igen szép szavakkal formulázott elvet — amely szállóigévé is lett — hogy sok az eszkimó és kevés a fóka, a kihűlni készülő föld jégvilágára, ezer esztendőkkel későbbre mondotta, nem pedig a mai 1934-es állapotokra. Ma még nem tartunk ott, hogy a föld kihűlni készülne és hogy azok a javak, amelyeket a föld megterem, kevesek volnának ahhoz, hogy fenntartsák az emberiséget. (Jánossy Gábor: Orvosi túlprodukció van Budapesten, de a falun még sokhelyütt hiányzik az orvos! — Berki Gyula: A nemzeti megmaradás legfőbb eszköze az, hogy szaporodjunk, de nem abban a tempóban, ahogyan eddig!) Bizonyos tekintetben nem all az, amit Jánossy Gábor t. képviselőtársam közbeszólásában mondott, mert bár valamikor tényleg az volt a helyzet, hogy falun kevés volt az orvos, ma már ez a megállapítás lem egészen helyes gazdasági szempontból. Mert ma már a falun annyi orvos van, "nogy nem tudnak megélni. Ma már nincsenek üres állások a falun, mint a háború előtt voltak, amelyek betöltésre vártak. (Csizmadia András: De elég orvosnélküli község van!) Nem mondom azt, hogy ha valakinek orvosi diploma van a kezében feltetlenül orvosi mesterséget kell folytatnia, hogy orvosi diplomáját aprópénzre kell váltania. Ez nem feltétlenül szükséges. Lehet az embernek orvosi diplomája és foglalkozhatik más dolgokkal is. Hogy mást ne mondjak, a nagy francia nemzetnél miniszterelnökök voltak orvosi képzettségű emberek. Nálunk csak a forradalmak hullámai vetnek fel esetleg egy orvosminisztert? (Mozgás a jobboldalon.) Miért? Nem kellene ehhez forradalom! Az orvos mentalitása szükséges a politikában, az orvosilag előképzett emberek sok mindent másképpen látnak, sok mindent másképpen ítélnek meg és ítéletükre igen nagy szükség van a politikai életben. Mélyen t. Ház! Nem abban látom az orvosi társadalmon való segítés módját, hogy lecsukjuk a sorompót, mert az én elvem szerint, ha egy sorompót leeresztünk, akkor egy másikat fel kell nyitni, minthogy pedig másikat nem tudunk felnyitni, tehát ne csukjuk le az egyiket sem. Kétségtelen, hogy segíteni kell a nemzetnek ezen az értékes, fontos rétegén, mert csak a jól képzett, jószívű, jó emberismerő, jó orvostól, akire rábízzuk az életünket, sok minden függ a nemzet életében, úgyhogy tényleg gondoskodnunk kelll az orvosi rend nyomorúságának megszűntetéséről. En a segítés módját abban látom, hogy szervezzük meg a közegészségügyet intézményesen. Hiszen annyi minden tennivaló van kint a vidéken, hogy százával, ezrével lehet az orvosokat elhelyezni. Majd rátérek erre részletesen is. Éppen az előadó úrnak volt egy konkrét javaslata, amelyet felvetett a tárca költségvetésének ismertetésével kapcsolatban; azt mondotta, hogy azoknak az orvosoknak elhelyezésére, akik az orvosi diplomát megélhetésre használják fel, sok mindenféle út van, úgyhogy a társadalomnak hasznos polgárai legyenek. (F. Szabó Géza előadó: Csak közbevetőleg megjegyzem, hogy az nem javaslat volt^En csak a problémákat soroltam fel!) Helyesbíteni tehát: ez nem az előadó úr javaslata, hanem előadásában megemlített probléma volt, amelyen azonban érdemes meditálni. Még egy pillanatig ennél a problémánál akarok maradni. Nem furcsa, hogy mi az egyke ellen h eszélünk és agitálunk, fáj ne-, künk, hogy sorvad és pusztul a magyar nép és amikor megélhetésekről van szó, akkor mindig le akarunk engedni egy sorompót. Hogyan fér össze ez a kettő? Miért szülessék meg az a gyermek, akinek mindenféle érvényesülési útja már most el van zárva? (Berki Gyula: De hol az ellenzék, amikor ilyen fontos nemzetpolitikai problémáról van szó? — Csilléry András: Az arányszám megvan!) Előttem szólott t. képviselőtársam szóyá tett egy konkrét problémát is, a prevenció kérdését. Méltóztassék megengedni, hogy ezzel foglalkozva, megállapítsam azt, hogy kétféle irányban halad '. az orvos tevékenysége: az egyik a gyógyítás, a másik a prevenció. Ha a gyógyítási részt vesszük tekintetbe, akkor végeredményben a kórházak azok a középületek, amelyeket a nemzet az utóbbi tíz esztendő alatt a gyógyítás szolgálatába állított és amelyeket fejlesztett. Azt mondta az előadó úr, hogy bizonyos mértékben nem voltak előrelátók azok, akik a kórházakat ennyire kifejlesztették. Nem írom alá teljesen ezt a megállapítást, nem merem azt mondani, hogy Magyarországon sok a kórház és sok ágy üresen van. Miért van üresen? Azért, mert a költségeket nem hirja megfizetni a beteg. Hiszen méltóztatnak tudni, hogy a belügyminiszter úr kiadott egy rendeletet, amely szerint az állam sem tudja megfizetni mindazokat a betegápolási költségeket, amelyek pedig ráhárulnak. Nem azt mondja a belügyminiszter úr, hogy minden szegény embert ingyen gyógykezeltetek, hanem azt mondja, hogy minden szegény embert ingyen gyógykezeltetek egy bizonyos pénzügyileg megállapított határig, a tizennégy millión felüli költségeket már nem térítem meg a kórházaknak. Az egyes kórházak tehát kénytelenek határt szabni a maguk működésének a pénzügyileg megengedett határig. Ha azt mondja a belügyminiszter úr, hogy 14'5 milliót fordítok a kórházi térítésekre, akkor nem lehet túllépni ezt a határt. Nem a kórházakban van tehát itt a hiba, hanem a mostoha viszonyokban. Nem lehet azonban kórházpolitikailag sem úgy berendezkedni, hogy mindig ilyen nyomorúságban fogunk élni. Mégis csak arra kell gondolnunk, hogy egyszer csak kisüt a nap Csonkamagyarország felett is és hogy azok az értékek, amelyeket mi a kórházakba beépítettünk, valamikor a maguk teljességében fognak mutatkozni; nem kell majd akkor kapkodni, hanem készen várja a nemzetet mindaz, amire egy nemzet életében egészségügyileg szükség van. A kórházak tulajdonképpen a krisztusi gondolat megvalósulásai voltak. Krisztus^ korában is voltak ugyan irgalmas szamaritánusok, de az első kórház csak Krisztus születése után a IV. században épült fel Caesareában. Szóval azt a gondolatot, hogy az ember fele-