Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.
Ülésnapok - 1931-281
Az országgyűlés képviselőházának 281. ülése 1934 május 23-án, szerdán 135 minisztertanácsokon, látja, hogy bármilyen kérdés vetődjék is fel, mindig és mindenütt az az óhaj, az a kérés nyilvánul meg, hogy: oldjuk már meg ezt a kérdést, ez már régen aktuális, ezt meg kellene tennünk, s amikor hozzáfogunk a kérdések megoldásához, akkor vagy anyagi, vagy más iszempontok miatt a kérdéseket megoldani nem tudjuk. Amikor a Nemzeti Munkatervet kollégáimmal együtt megszerkesztettük, akkor az a szempont vezetett bennünket, hogy iránytűt alkalmazzunk és irányelveket rögzítsünk le abból a célból, hogy el ne tévedjünk a megoldandó kérdések rengetegében. Annyi ugyanis a megoldandó probléma, — s ezek között túlnyomórészt olyan, amelyet nem a fantázia szült, de az élet reális követelményei vetett fel ISI feltétlen megoldást vár — hogy mikor ezt a történelmi perspektíva szempontjából megállapítom, egyben azt is meg kell állapítanom, hogy, úgylátszik, a múltban, a távolabbi múltban, nagyon kevés nagy problémát intéztek el a magyar nemzet szempontjából. Itt most újból problémákat lehetne felvetni, amelyektől azonban most tartózkodni kívánok, mert tragikus a történelmünk és mert látom -azt, hogy ennek a nemzetnek csak akkor vagyok hasznára, ha nem a ma megoldhatatlan kérdéseket feszegetem, hanem ha az összes erőforrásokat felkutatom és rendszerbe foglalom. Ezt tartom én elsősorban a magam hivatásának, — ezért vagyok ebben a meggyőződésben és az a megértő hang is, amelyet költségvetési beszédemben használni bátoí voltam, ebből az okból fakadt. Ügy látom ugyaniis, hogy valamennyiünk megfeszített munkájára van szükség ahhoz, hogy a magyar nemzetet előrevigyük a történelem útján. Aki a magyarságot szereti, aki a magyarságot ismeri, — mert sokan szeretik, de nem ismerik felfogásom szerint — az mindennap arra ébredhet fel, hogy ez a nemzet boldogtalan. Nemcsak sajátos földrajzi fekvése, kritikus történelmi elhelyezkedése predesztinálja arra, hogy sokszor boldogtalan időszakokat éljen át, hanem talán az is, hogy a maga keleti lelki keresztmetszetében nehezen tudott itt a körülményekbe helyezkedni és amikor belehelyezkedett, akkor megbüntették érte: nem volt hálás a Nyugat annak a magyarságnak, amely a Nyugatot számtalanszor megmentette. (Igaz! Ügy van! a jobboldalon és a középen.) En tehát ebből a szemszögből nézem a napi politikát is és nem tartom magamat olyan politikusnak, akinek aktivitása a taktikázásban merül ki, hanem szeretek nyiltan és őszintén kérdéseket felvetni. E kérdések megítélésénél nem pártembereket látok a parlament különböző oldalain, hanem látom azokat a barátai,mat és honfitársaimat, akiknek éppen úgy kell látniok a magyar sorsot és a magyar sors kibontakozásának a lehetőségét, mint nekem és tekintet nélkül világnézeti vagy közjogi felfogásunkra, úgy árzem, hogy ez az a történelmi pillanat, amikor eggyé kell forrnia minden magyarnak, mert nagy út, nagy feladatok előtt áll a nemzet. Így méltóztassék múltkori költségvetési beszédemet is felfogni. Sokan bennem sokszor a harcost kívánják látni; amikor azonban harcolok, nem szeretnek. En e harcos minőségemtől eltekintettem. Túlságos nagy felelősség nyugszik a mai: viszonyok között egy miniszterelnökön, semhogy hetyke szócsatákban lelje örömét, vagy a hatalom mindenáron való gyakorlásában — kicsinyes szempontokból. En akkor érzem magamat lelki egyensúlyban, amikor az az érzésem, hogy előre megy az egész nemzet ügye. Ez az oka annak, hogy nem az ellentéteket keresem, hanem az összhangot és azt hiszem, hogy ezt meg is találtam, mert a mai felszólalásokból is «azt látom, hogy az ellenzék vezérszónokai kezet nyújtottak felém. Igaz, hogy ki-ki a maga politikai mentalitása szerint, de mégis látom azt a hajlamot, hogy ha megtaláljuk a közös nevezőrehozás metódusát, egy lehet ez a Ház olyan történelmi pillanatban, amely túlságosan sorsdöntő a nemzet szempontjából. (Ügy van! a jobboldalon. — Friedrich István: Ez természetes!) E mentalitás kialakulásához talán íiZ cl körülmény is hozzájárul, hogy valamikor én is odaát ültem az ellenzéki padban és együtt harcoltam azokkal az ellenzéki urakkal, akik ma — megállapítom — objektív kritikát mondottak működésemről. Üj beszédet ezúttal nem kívánok mondani a miniszterelnöki tárca keretében, mert elhibázottnak tartanám, ha két héttel előbbi beszédem elhangzása után újból beszédet mondanék; ez csak félreértésekre adhatna okot. Méltóztassék tehát megengedni, hogy az egyes felszólaló képviselő urak által felvetett problémákkal foglalkozzam röviden, de amennyire lehet, világosan. Farkas Tibor igen t. barátom egy francia újságra való hivatkozással egy magyarországilapban megjelent, az ausztriai restauráció ügyével foglalkozó cikkre hivatkozik. Miután felfogásomnak megfelelően Ausztria belügyeibe a királykérdés szempontjából sem kívánok beavatkozni, azt hiszem, bennünket ez a cikk közelebbről nem érdekel. Meg lehet azonban állapítani magyar szempontból azt, hogy a királykérdés, illetve a császár kérdése, a kis Ausztriában sem egyedül Ausztriának a kérdése, hanem nemzetközi probléma. Igen t. képviselőtársam már egyszer egy hírlapi polémiában, vagy talán egy más alkalommal kifogásolta azt, hogy a Külkereskedelmi Hivatal a miniszterelnökség alá tartozik. Ma is a Külkereskedelmi Hivatallal foglalkozott. Röviden annyit kívánok megállapítani, — amit már a múltkor is tettem — hogy én a Külkereskedelmi Hivatal megorganizálását szerencsés megoldásnak tartottam, különben is a Ház összes pártjai követelték az egységes exportimport intézet felállítását. Tudom, hogy egy hivatalnak vannak gyermekbetegségei és tudom azt is, hogy sok kérdést azért nem tud száz percentig megoldani, mert a Nemzeti Bank függetlensége fennállván az állammal szemben, pénzügyi kérdésekben a Külkereskedelmi Hivatal nem gyakorolhatja azt a szabad gesztiét, amelyet igen t. képviselőtársam kíván. Említette a képviselő úr a különféle kereskedelmi szerződéseket is. Én a magam részéről megállapítom, hogy ha objektive vissza méltóztatnak tekinteni á múltba, értem ezalatt a közelmúltat, azt hiszem, látni méltóztatnak, hogy a kereskedelmi szerződések kérdése pozitív módon lett megoldva, mert nem is szólva a német szerződésről és a római megegyezésről, amelyek Magyarország javát különösen szolgálja, olyan egyéb megegyezések és szerződések is létesültek, amelyekkel meg lehetünk elégedve. Sokan kifogásolják azt, hogy a római egyezmény részleteit nem hozzuk nyilvánosságra. Én azt hiszem, gazdasági téren helyesen járunk el, ha nem fokozzuk az igényeket, illetve nem izgatjuk a fantáziát. Meggyőződésem az, hogy olyan búzaértékesítési lehetőséget biztosít ez a római szerződés, amilyenre a mult20* "<: