Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-281

Az országgyűlés képviselőházának 281. ülése 193A május 23-án, szerdán azt reméltük, f hogy közelebb fogunk jutni a béke biztosításához, olyan elnapolás, amely nincs határidőhöz kötve, a leszerelési konferenciának végleges csődjét fogja jelenteni. (Ügy van! half elől) A helyzet tehát nagyon komor. Komor akkor is, ha még vannak egyes elgondolások, amelyek szerint még legalább valamit meg lehetne menteni. Ilyen elgondolás elsősorban az, fcogy mindenütt beszüntetik a légi támadásokat, illetőleg a repülőgépről való bombázást. ; Vau olyan elgondolás, hogy minden nemzetnék \ megtiltják, hogy háború esetén a légi bomba- j zás fegyveréhez nyúljon, sőt lesz ennek egy szankciója is, ez pedig az, hogy ha valaki megszegné ezt az egyezményt, akkor a többi szignatárius nagyhatalom ennek területét fogja bombázni. Ez az elgondolás, szerény véleményem szerint, már magábanvéve elég beteges, mert azt jelenti, hogy minden államnak készen kell tartania egy légiflottát, gyakorolni kell a bombázást, hogy ha kell, tudjon is bombázni. Ez magábanvéve azt a veszedelmet rejti magában, hogy háború esetén esetleg éppen ezek a hatalmak, amelyekről tudjuk, hogy nem mindig csak az igazság mértéke szerint ítélnek, egymással kerülnek konfliktusba. A másik elgondolás pedig az, hogy a leszerelési konferencia tárgyalásait egészen új alapon kellene megindítani. Ha három év után nem találtak új módot és nem tudtak semmit sem kieszelni « ha Angliának sehogy sem sikerül megegyezni a többi nagyhatalommal a leszerelés kérdésében, akkor nagyon félő, hogy most egy tíj elgondolás csak a máris befejezett konferencia után fog létrejönni' és hogy a leszerelési konferenciát nem lehet majd újból megnyitni. Nagyon jól tudjuk ugyanis, hogy azok az eszmecserék, amelyeknek célja az volt, hogy a White Hall, a Quai d'Orsay és a Wilhelm-Strasse között megegyezést létesítsenek, az utóbbi időben csődött mondtak. Minket nem terhel ebben felelősség, de mindenesetre keserves helyzet éppen reánk, leszerelt kis országra nézve az, hogy körülvéve állig felfegyverezettekkel, nem tudjuk sem keresztülvinni még a békeszerződésben biztosított jogunkat sem, tudnillik azt, hogy leszerelünk azért, hogy később szomszédaink is leszereljenek. Nagyon helyes és indokolt, hogy ebben a helyzetben békekészségünket mindig hangoztatjuk és mindig appellálunk a világ igazságnézetére azzal, hogy ha már 'szomszédaink nem szerelnek le, legalább nekünk is meglegyen az egyenjogúságunk a felfegyverkezésre. Értem, hogy a miniszterelnök úr a fentiek ismeretében a következőket mondotta az ő nevezetes beszédében a külpolitikával foglalkozva (olvassa): »Vajúdik az élet. Nemcsak ebben az országban, hanem világszerte azt látjuk, hogy új eszmék születnek és mi, a kormány arra az elvi álláspontra helyezkedtünk, hogy amikor ez a nagy vajúdás folyik, akkor a nemzetet egybe kell foglalni és óvatos, nem elhamarkodott, nem szenvedélyek által diktált politikát kell folytatnunk.« i Ez teljesen igaz, de disztingválni kell talán ennél az óvatos szónál. Túlzott óvatossággal nem lehet eredményeket elérni, ha nem mérlegeljük a helyzetek lehetőségét és adottságát. Túlzott óvatos politika volt például az, amely valamikor még azt sem engedte meg, hogy revíziós lépéseket tegyünk és ehhez hasonló óvatossági politika az, amely ma azt állítja, hogy a restauráció ma nem aktuális. Ilyen óvatos politika sohasen fog kiemelni minket ebből a trianoni elzárkózottságból s éppen azt a veszélyt rejti magában, hogy ez a trianoni csonkasagi helyzet meg fog állandósulni és meg fog erősödni. Hogy a miniszterelnök úr emlékezetébe idézzem a régi jó időket, ugyebár a túlzott óvatossági politikával nem lehetett volna eljutni oda, hogy a békeszerződés legalább egy ponton meg legyen változtatva és hogy Sopront megtarthassuk Magyarországnak. A miniszterelnök úr tanuja azoknak az időknek, ő is látta, hogy akkor mi folyt ott és azt semmiesetre nem lehet túlzott óvatos politikának nevezni. Igaz, hogy a helyzet adottsága más volt, mint ma és éppen ez az adottság az, amellyel mindig foglalkozni kell, amelyet mindig szem előtt kell tartani és amely az igazi és helyes külpolitikának képezhetné tengelyét. Ha nem bízom a mai kormány külpolitikájában, ez éppen azért van, mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy a kormány megtudná érteni azt a percet, amikor esetleg éhből az óvatosságból kivetkőzve, akcióba kell lépnie. Egyrészt azt látom, hogy magában a kormányban sincs meg a teljes összhang a külpolitikai kérdésekben, másrészt pedig azt látom, hogy az alapvető kérdésekben is egyik időben így, a másik időben úgy történnek felelős helyről nyilatkozatok. Az első, amire célzok az, hogy a miniszterelnök úr, aki az ő nagy beszédében időt vett magának arra, hogy^ majdnem minden szónok (beszédéről megemlékezett, amikor csekély személyemmel foglalkozott, a következőket mondotta (olvassa): »Azt hiszem Sigray Antal gróf képviselőtársam említette, hogy Bethlen és Kánya excellenciái megkontreminálták az én római tárgyalásaimat. En ezt a legkevéshbé sem éreztem.« Nem úgy mondottam, hogy a miniszterelnök úr tárgyalásait megkontreminálták ezek az urak; én csak ugyanakkor, amikor kifejeztem örömömet a felett, hogy a római egyezmény létrejött, megemlítettem, hogy Bethlen és Kánya nyilatkozatait a külföldön úgy ítélték meg, hogy azok a miniszterelnök úr Rómában elért eredményeit lekicsinyelték. Minthogy pedig én mindig pontos vagyok abban, amit mondok és mindig száz százalékig bizonyítani is tudom, azt, amit parlament elé hozok, kénytelen ] vagyok felolvasni a Times április 17-iki számában írt egy cikket, amelyoen erről említés tétetett. Ebben a cikkben többek között szó vau Titulescu utazásáról, a dunai kérdésről és azután azt mondja a cikk, hogy mind Bethlen, mind pedig Kánya külügyminiszter úr, — de különösen Bethlen gróf — az ő húsvéti megnyilatkozásaikban nagyon is erőlködtek azon, hogy a római egyezmény súlyát csökkentsék, vagy kevesbbítsék. Jobb lett volna, ha ezt a miniszterelnök úr vette volna észre, mint komoly külföldi sajtóorgánumok. Mert hogyan bízzunk egy olyan külpolitikában, amely ellentétben áll a kormányelnök úr politikájával vagy amely a kormányelnök Rómában elért eredményeit próbálja lekicsinyelni

1

? A miniszterelnök úr azt is mondotta itt a Házban egyszer, — azt hiszem tavaly mondotta — hogy sokszor vannak differenciái à külügyminiszter úrral, amelyeket azonban természetszerűleg el is intéznek. Ha már nem' is sikerült olyan könnyen a nemzeti egységet megvalósítani, jó volna legalább a kormányegységet kifelé minden tekintetben biztosítani. A második, amire célzok az, hogy a miniszterelnök úr nyilatkozatai a királykérdés-