Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.
Ülésnapok - 1931-270
84 Az országgyűlés képviselőházának 27 mi lesz? — Erdélyi Aladár: Az nem baj, de mi lesz a kopaszokkal? — Zaj.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Payr Hugó: Aki a listára esett szavazatok legnagyobb arányszámát megkapja, az érdemli meg leginkább, hogy képviselje azt a kerületet. En tehát örömmel várom, hogy a választójogi törvényjavaslatot a kormány minél előbb ide hozza (Erdélyi Aladár: Helyes!) és ha az ellenzék részéről elhangzott ilyen irányú kívánságok, például Eckhardt t. képviselőtársam kívánsága minél előbb honoráltatik. (Erdélyi Aladár: Helyes!) Egyetlenegy dolog van, ami e tekintetben nemcsak a Képviselőház igen sok tagját, hanem a közvéleményt is bizonyos fokig nyugtalanítja. Ez az a híresztelés, — meg vagyok győződve róla, hogy minden alapot nélkülöz — amely arról beszél, hogy a kormány e nagy horderejű lépésnél a titkosság bevezetésére való tekintettel rendeleti úton akarná életbeléptetni az új választójogot. (Büehler József: Hát az hogy lehet?) En annyira meg vagyok győződve ennek a híresztelésnek abszurd es lehetetlen voltáról, (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) hogy tisztelettel kérem a miniszterelnök uralt, hogy ilyirányú kijelentéssel nyugtassa meg a közvéleményt (Helyeslés.) és a Képviselőházat, mert az ő alkotmányos érzületétől és felfogásától senki mást nem is vár. (Ügy van! a jobboldalon.) Éppen ezért meg va gyök győződve róla, hogy egy ilyen kijelentéssel egyszerre el tudja oszlatni azt a nyugtalanságot, amelyeit ezek a híresztelések keltettek. (Erdélyi Aladár: Nincs is szükség erre, hiszen az egész Ház megszavazza a titkosságot!) ,.• t ,, T. Ház! Beszédem elején voltam bátor utalni arra, hogy a költségvetést minden politikumtól eltekintve, az államélet sínjére, irányítására nézve elkerülhetetlenül fontos eszköznek tartom és ezért a költségvetést elfogadom. (Elénk helyeslés és taps a jobboldalon és a középen. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Herczegh Béla jegyző: Kertész Miklós! Kertész Miklós: T. Képviselőház! Az előttem szólott túloldali t. képviselőtársam talán nem fogja rossznéven venni, ha egyébkent érdekes és kritikai szellemű felszólalásával érdemben nem foglalkozom, csak jelezni kívánom, hogy fejtegetéseinek azt a részét, amely különösen a szellemi munkások széles, nagy rétegeinek a diplomásokkal szemben való mellőzésére vonatkozott, magamévá tudom tenni, és felszólalásomban erre a kérdésre részletesebben szándékozom kitérni. Fenyő Miksa, a másik előttem szólott es szintén túloldali t. képviselőtársam felszólalásával kapcsolatosan pedig bátor vagyok egy kérdést, egy megállapítást és egy óvást tenni. A kérdésem az, hogy vájjon a képviselő úr, aki itt az infláció védőügyvédjekent jelentkezett és annak csapott fel, a pénz meg : romlása esetére a Gyosz. részéről garantálni tudja-e az ipari munkásokkal és alkalmazottakkal szemben a bérek és keresetek értekállandóságát, igen, vagy nem? (Erdélyi Aladár: Tiltakozott az infláció ellen, legyünk igazságosak!) A megállapításom az, hogy a képviselő úr, mint a magyar kapitalizmus egyik oszlopos képviselője, fejtegetései során itt derültséget keltő módon került ellentétbe a kapitalizmusnak egy másik oszlopos képviselőjével: Eber Antal t. képviselőtársunkkal, ami minden'. ülése 19 S If. évi május hó 2-án, szerdán. esetre azt bizonyítja, hogy a magyar kapitalizmus berkeiben — úgy látszik — az egység és a harmónia mégsem olyan tökéletes. Az óvásom pedig arra vonatkozik, hogy a t. képviselő úr itt sziporkázó szellemességgel és kétségtelenül derűs optimizmussal festett előttünk képet a jelenlegi helyzetről, amely azonban szöges ellentétben áll a komor valósággal és ez a komor valóság az, t. Képviselőház, amivel felszólalásomban érdemileg és behatóan foglalkozni kívánok. (Halljuk! a szólsőbaloldalon.) A komor valóság az, hogy soha még nemzedék, soha még generáció annyira tragikus, annyira súlyos, annyira történelmien nehéz helyzetben nem volt, mint a ma élő nemzedék. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Két világ határmesgyéjén, ellenséges erők malomkövei között őrlődve részese egy halódó és haldokló társadalomnak és végigviharzik rajta ennek az elmúlásnak, egy társadalmi rendszer elmúlásának minden fájdalma, mert akarva-akaratlanul alkateleme, egy cseppje, egy atomja annak a rendszernek, amely millió és millió egyedből tevődik össze. Alkateleme és alkotórésze a megszülető új társadalomnak is, tehát végigszánt rajta a most keletkező új világ minden vajúdási fájdalma. Mi, szocialisták, akarjuk, kívánjuk és siettetjük a régi rendszer, a kapitalista rendszer elmúlását és halálát, siettetjük és előmozdítani igyekszünk az új társadalom megszületését; mint emberek, mint szocialisták, mint humánusan érző lények pedig azt kívánjuk és arra törekszünk, hogy úgy az elmúlás, mint a megszületés fájdalmait a lehetőségek határain belül enyhítsük. Nem lehet eltérés abban a tekintetben, hogy a felbomló társadalmi rend betegségével kapcsolatosan a diagnózis kétségtelenül és feltétlenül a halálra vall. A haldokló rendszer betegségének egyik ismérve, hogy nem a történelem során eddig előfordult ciklikus válságok egyikét éljük át, hanem egy olyan strukturális válságot, ahol a dekonjunktúra hullámvölgyét konjunktúra hullámhegye már nem válthatja fel, (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) ahol a fel- és lemenő hullámvonal, a rendszer szerkezetéből addig kitermelt automatizmus mint segítő erő és segítő tényező immár nem működik, immár elhalt. A versenynek vitális energiái elapadtak és a kapitalista rendszer, a monopol-kapitalizmus érelmeszesedésbe került. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) A világpiac széthullott és nemzeti autarchikus gazdaságokra tagozódott széjjel és ami talán mindezeknél fontosabb és mindezeknél döntőbb: a termelő erők gigászi kifejlődésével párhuzamosan a fogyasztóképesség, a széles tömegek vásárlóereje katasztrofálisan összezsugorodott. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Mi ezt előre tudtuk, mi ezt előre láttuk ós ennek a sokat lebecsült és sokat becsmérelt marxizmusnak szellemi kincseskamrájából a legfénylőbb solitairek egyikét hadd csillogtassam meg egy pillanatra, azt, amikor „Marx »A politikai gazdaságtan kritikája« című művének előszavában generációkkal ezelőtt megállapította, nem megjósolta, hanem a rendszer fejlődési törvényeiből és dinamikájából levezette, hogy ennek az állapotnak, amely a világháború befejezte után néhány esztendővel valóban bekövetkezett, be kell következnie. Azt mondja a társadalomtudománynak ez a legnagyobb zsenije, hogy (olvassa): »A fejlődésnek bizonyos fokán a társadalom anyagi ter-