Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.

Ülésnapok - 1931-270

Az országgyűlés képviselőházának 270. sem. Nem vagyok vasúti ügyekben szakember, nem tudom megállapítani, hogy a vasút még az esetben is, ha öncélú volna, amit én tagadásba veszek, mennyiben találja meg ezekkel a magas tarifákkal a számítását, azt azonban tudom, hogy ezek mellett a tarifák mellett a gépjármű- és a szekérkonkurreneiát sokáig bírni nem fogja. A legmerevebb bürokratikus felfogást tapasztaltam a vasútnál, például az úgynevezett »góckedvezmények« megadása tekintetében. A Máv. igazgatósága ezt a kérdést úgy fogja fel, hogy bizonyos távolságokon belül lehetnek góckedvezmények, azokon túl nem, holott erre az álláspontra az élet nagyon rácáfolt, mert vannak községek, amelyek a góctól esetleg 40 kilométerre feküsznek és ha a vasút azt mondja, hogy 30 kilométeren túl góckedvezményt nem ad, akkor ezek rosszul fognak állani, mint ahogy rosszul állanak a kerületemben ugyanilyen bajokban szenvedő Pocsaj és Esztár, összesen 6000 lakost számláló községek. További fontos kérdés nálunk az útfenntartás. Tapasztalatból állítom, hogy a mai gépjármű-forgalom, amelynek pedig a gazdasági helyzet javulásával feltétlenül emelkednie kell, úthálózatunk, — célzok itt elsősorban a törvényhatósági úthálózatunkrra — csak tetemes költségeket igénylő, úgyszólván évről évre megismétlődő javítása mellett tartható fenn. A kereskedelemügyi minisztérium az útfenntartás költségeire útkilométerenkint mindössze 364 pengőt irányzott elő, holott a nyugati államokban erre ennek az összegnek tiz-tizenötszörösét költik. Az állami utak, amelyek ezekkel az összegekkel dotáltatnak, masszívabb építmények és nagyrészben állandó jellegű burkolattal vannak ellátva, a törvényhatóságok gyengébb szerkezetű útjaira pedig még ennyit sem tudunk áldozni. Tudom, hogy a kereskedelemügyi miniszter úrnak ezzel új dolgot nem mondottam, de úgy vélem, mégis szükséges itt felvetni ezt a- kérdést abból a szempontból, vájjon az esetre, ha nincs kilátásunk az útfenntartások pénzügyi lehetőségének jövőbeni biztosítására, nem volna-e célszerű az egyébként szintén nagyos fontos új útépítések helyett a meglevő utak fenntartását biztosítani. Indokolom ezt azzal, hogyha nem javíthatjuk utainkat és azok tönkremennek, a felfordult utak javítása pedig csaknem annyiba kerül, minha új utat kellene építeni. A törvényhatósági útügyi kérdéseknél önként előtérbe nyomul egy égetően fontos, különösen a gazdatársadalmat érintő kérdés, a közmunka kérdése. A közmunkakötelezettséget annak ellenére, hogy a földbirtokokra az egész vonalon kiterjed, a kisgazdák úgy tekintik, mint a jobbágykorszak szolgáltatásainak fennmaradt csökevényét. (Felkiáltások a .jobboldalon: Az isi) Az a körülmény, hogy a közmunkaváltságot igavonó állatonként fizetik, — a közmunkaváltságnak erről a súlyosabbik részéről akarok beszélni — azt jelenti, hogy a nagyobb birtokos ezen a címen nem bír annyit produkálni, hogy a közmunkaváltság produktumainak értékével arányban álljon, a kisebb gazdákra pedig, különösen azokra, akik csaknem kizárólag fuvarozásból élnek, ez egyenesen katasztrofális, elviselhetetlen terhet jelent, hiszen hogy egyebet ne mondjak, van törvényhatóság, ahol két igavonó állat után 30 pengőt kell fizetni közmunka váltság címén, holott, ha az illetőnek csak egy háza és két állata van, öszszes egyéb adói sem tesznek ki többet 20 penülése 1934-. évi május hó 2-án, szerdán. 59 " gőnél. Abból, hogy a jármű az utat használja, nemcsak a jármű tulajdonosának van haszna, hanem annak is, akihez utazik, akihez szállít, akitől vásárol és így tovább. Nyilvánvaló tehát, hogy igazságtalanság történik akkor, • amikor ez a teher nem oszlik meg arányosan az érdekeltségek között. A kivetések során mutatkozik még egy méltánytalan dolog. Mind sűrűbben panaszolják az egyes gazdák, hogy növendékjószágaikat, vagy csikóikat, amelyeket igába való betanítás céljából előre befognak, de csak azért, hogy bejárassák, a helyi hatóságok közmunkára összeírják, sőt tudok több olyan esetről is, amikor még az ilyen célra való befogás sem történt meg, hanem az összeírást pusztán azon az alapon eszközölték, hogy az összeíró a gazdánál talált állatokat befogás céljaira koruknál és fejlettségüknél fogva már alkalmasnak találta. Az ilyen eseteket ugyan törvényelleneseknek nem lehet mondani, mert az 1890 :

1. te. idevonatkozó rendelkezéseinek a hézagai módot adnak erre, az azonban nem vitatható, hogy az ilyen eljárás az adózóval szemben a legmeszszebbmenő méltánytalanság. Kétségtelen, hogy az utakkal szemben felfokozott igények mellett a közmunka jövedelméről ma egyik útfenntartó hatóság sem tud lemondani, viszont arra is mód van, hogy ezt az érdekeltségek között arányosan elosztva, az egyesekre eső teher elviselhetőbbé váljék. TJgy tudom, hogy a kereskedelemügyi miniszter úr a különben is elavult 1890 :

1. te. helyébe új közúti törvénytervezetet készít elő. Arra kérem őt tisztelettel, méltóztassék ezt a tervezetet mielőbb a Ház elé terjeszteni^ letárgyaltatni, ennek keretében a közmunkaváltságot teljesen eltörölni és igazságosabb adónemmel pótolni. (Helveslés a jobboldalon.) Ugyanezeket mondhatom el, t. Ház, a kövezetvámokról is, amelyeknek díjtételei törvényhatóságonként különböző mérvűek és pedig egészen természetszerűleg a vagyonosabb törvényhatóságokban alacsonyabbak az ilyen díjtételek, mint a szegényebbekben. Ez is olyan járulék, olyan megterhelés, amely a gazdasági termelést és fogyasztást egyaránt sújtja. Az új közúti törvényben igazán könnyű volna módot találni ennek is valamilyen arányosabb bevétellel leendő pótlására. A legnagyobb örömmel üdvözlöm az igen t. belügyminiszter úrnak a bizottságban elmondott beszédét, amelyben a szociális problémáknak jelentős progresszív irányt tudott adni. Különös elismeréssel emlékezem meg beszédének arról a részéről, amelyből kicsillog, kitűnik a falu egészségügyének felkarolására vonatkozó szándéka. A falu higiénikus visszamaradását — nem tudom, hogy másutt is így van-e, de a Tiszántúl mindenesetre így van — a gazdasági válság egyenesen döbbenetes méretűvé tette. Ezeken a vidékeken, különösen a legszegényebb néposztálynál, nincs egyke, sőt az egészen szegény földműves-napszámos családokban nem ritka a 8—10 gyermek sem. (Fenyő Miksa: Ott a tífusz gondoskodik az egykéről!) Az ilyen családfő télen, feltéve, ha munkaképes és tud munkát kapni, maximálisan 8—10 pengőt keres egy hónapban. Az ilyen család hajlékának elképzelésére Gorkij fantáziájára van szükség. Innen terjed tova azután a tüdővész és egyéb más betegségek. Van itt még egy egészen sajátságos másik tünet is. Ezek a szegény emberek idegenkednek a gyógykezeltetéstől és erre meg is van az