Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.

Ülésnapok - 1931-278

490 Az országgyűlés képviselőházának í esetre mindig előnye lesz egy külpolitikának. Ha mégis néha a külpolitika csinálásának egyes kérdéseiben, vagy módjaiban mi, akik az ellenzéket képviseljük, kifogást emelünlk, ez távolról sem jelent valami szakadékot a magyar kormánynak, a magyar nemzetnék, s a magyar ellenzéknek egységes politikájában. {Helyeslés a jobboldalon és a középen.) Ezt külön akarom hangsúlyozni, mivel a külügyminiszter úr beszédének befejeztével éppen erről az oldalról, ahol a költségvetést nem fogadjuk el, van szerencsém felszólalni. T. Házi A külügyminiszter úr egész visszapillantása a középeurópai kérdés fejlődésére, úgyszintén Ausztria problémájára, nemcsak teljesen megfelel a történeti tényeknek, de osztom azokat a szempontokat is, amelyekkel a külügyminiszter úr ezt a fejlődést és az eseményeket kísérte. Ehhez hozzátehetem még pedig a kormány egyik tagjának, Kállay miniszter úrnak Bécsben leadott intervjúja és cikke alapján, hogy Közép-Európa alatt ma már tulajdonképpen csak Ausztriát és Magyarországot lehet szoros értelemben érteni. Tehát akár így értelmezem Közép-Európát, akár nagyobb területre elgondolva, mindenképpen áll az, amit a külügyminiszter úr mondott, hogy egy egészen új rendszer megalkotása volt a cél és ők bíztak abban, hogy ez a gazdasági együttműködés mégis lehetséges lesz. Egészen világos, hogy ez az elgondolás megbukott, megbukott nemcsak a legutóbbi 10 esztendő alatt történtek folytán, a gazdasági nyomor növekedése miatt, de azt kell mondanom, hogy éppen a római egyezmény, mint politikum mutatja legjobban, hogy a békediktálóknak, illetve azoknak a szövetségeseknek, akik hozzájuk csatlakoztak, ez a koncepciója meghiúsult. Röviden mindig Benes-féle koncepciónak neveztük azt, hogy a Duna-medencében, a középeurópai kérdés rendezésében a cseh befolyás érvényesüljön és mindazt, amit a külügyminiszter úr elmondott, hogy az első esztendőkben minket hogyan szorongattak és hogyan utasítottak vissza minden lehetőséget arranézve, hogy talán enyhülés jöjjön létre. Mindezt azért tették, hogy abban a gazdasági blokkban, amelynek létrejövetelére számítottak, Csehország legyen a legerősebb tényező. Ennek a gondolatnak is mintegy a kegyelemdöfését látom a római egyezményben. Már más alkalommal is kifejeztem azt a nézetemet, hogy ennek gazdasági jelentőségén felül — amit ma még nem tudok megítélni s amit majd csak a jövőben látunk — politikai jelentőségét is kétségtelenül látom. Nekem csak egy aggodalmam van, nem is magában a politikai tényben, hanem abban, ami utána fog következni, hogy az a nagyon kívánatos francia-olasz együttműködés, — amely most már kiterjedi, vagy reméljük, hogy ki fog terjedni a Duna-völgyére és amint Beck Lajos képviselőtársam beszédében különösen kiemelte, Franciaország most Olaszországgal karöltve bevonult a Dunavölgye rendezésébe és ez meg fogja hozni a revíziót — nem túlságosan optimista remény-e? Mert nem szabad felednünk azt, hogy ha Franciaország a kisantanttal való kizárólagos szövetségét fel is adja és Olaszországgal együtt fog hozzá a Duna-völgyének rendezéséhez, ezeket a szövetségeseket elejteni nem fogja és nekünk nagyon vigyáznunk kell, hogy éppen akkor, amikor Olaszország és Csehország viszonya egyre javul, mert aki az olasz, vagy cseh lapokat olvassa, láthatja, hogy azokban az az óhaj fejeződik ki, hogy minél előbb be '78. ülése 193% május 16-án, szerdán. lehessen vonni Csehországot ennek a hármas egyezménynek a körébe, — hiszen nyitva marad a csatlakozás lehetősége — akkor nagyon kell vigyázni, hogy ez a bevonás ne a mi rovásunkra történjék. Mert bár elismerem, hogy a miniszterelnök úr nem mondott le semmiről és teljesen igaz, hogy a római egyezményben politikai lemondás nincs, de Csehország bevonása mások, nem magyar államférfiak részéről úgy is történhetik, hogy csak valami nagyon látszólagos revízióval, nagyon f kis eredménnyel hozzuk létre a Duna-völgyében ezt az új berendezkedést. En tehát attól félek, hogy ha nekünk két nagyhatalom megegyezésének kényszernyomása alatt minimummal kell beérnünk, akkor bizony Csehszlovákiának az a domináló szerepe, amelytől féltünk és amely miatt a mai határok között egyik kormányunk sem volt hajlandó semmiféle dunai konföderációt elfogadni, nem lesz kiküszöbölve. Lehet, hogy ez csak képzelődés. (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: TTgy van!) De ha úgy van, amint Beck Lajos t. képviselőtársam — nem is a külügyminiszter úr — kipointírozta, hogy most már a római egyezmény után Olaszország és Franciaország együttes politikája fog valami rendezést csinálni, akkor, amennyire örülni kell annak, hogy ez a harmónia megvan és az európai békét jobban biztosítani tudják, annél éberebbnek kell lennie a magyar kormánynak. amely a római egyezmény útján tovább fos menni, abban a tekintetben, hogy mi az, amivel beérhetjük és amivel Magyarország jövőjét biztosíthatjuk. A külügyminiszter úr visszapillantásában azt mondotta, hogy Ausztria is tudatára ébredt a szomszédhoz való jó viszony szükségességének. Dollfuss kancellár éppen Budapesten jelentette ki, hogy sohasem volt Magyarország és Ausztria, vagy mondjuk a magyar kormány és az osztrák kormány között olyan jó viszony, mint most. Ezt a kijelentést nagy megnyugvással, vagy mondjuk inkább Örömmel vesszük tudomásul^ és csak f azon csodálkozom, hogy miért vették észre nálunk e jó viszony kialakulásának .szükségességét sokan olyan későn, amikor pedig a trianoni béke óta állandóan sürgették a magyar politikában, különösen sürgette az a párt, amelyhez szerencsém van tartozni, az Ausztriához való gazdasági közeledést, az

1 Ausztriával való gazdasági kapcsolatokat. Mindig azt hitték, és azt hiszem, logikusan hitték, hogy a gazdasági kapcsolatok kiegészülnek és politikai közeledést fognak jelenteni, és —- az utóbbi időket leszámítva — ennek a politikának mélyítését fogják eredményezni. De ha felvetődött olyan politikai eszme vagy gondolat, amely isœerint Ausztria és Magyarország egymásra vannak utalva és mindegyiknek meg^ kell erősítenie a maga pozícióját nem a másikkal szemben, hanem más államokkal szemben; sokszor a vezető politikusok között találtunk olyanokat, akik semmit sem perhorreszkálnak úgy, mint az osztrák-magyar viszonynak esetleges politikai kiegészülését, akik — Kállay földmívelésügyi miniszter úr szavaival élve, aki azt mondta, hogy Közép-Európát csak Ausztria és Magyarországra lehet tulajdonképpen határolni — Közép-Európa ezen magjának megerősítésétől félnék. Annyira nyugodtnak, fontosnak találom a külügyminiszter úr beszámolóját, hogy arra kérem a t. Házat, méltóztassék megengedni, 1 hogy eltérve beszédem eredeti fonalától, még